bizonyság

04.14 Élő áldozat

 „Kötelekkel kössétek az ünnepi áldozatot az oltár szarvához" (Zsolt 118,27).

Vajon miért helyezték az égőáldozatokat az oltárra? Azért, hogy azokat maradéktalanul elégessék az Ő számára. Akár tulok, akár juh, akár galamb volt a felajánlott áldozat az áldozó anyagi helyzetéhez mérten, egységes követelményként egészen égő áldozatnak kellett lennie. Mert Isten nem fogad el kevesebbet, mint a teljes odaszentelést. Ma az oltár nem azt akarja jelképezni, hogy valamit 'tegyünk' Istenért, hanem hogy 'Érette' legyünk. Ő nem a munkánkat igényli, hanem minket, magunkat. Az ószövetségi áldozatoktól eltérően - ahol az áldozatot egyetlen, végleges cselekménnyel mutatták be -, az újszövetségi áldozat „élő áldozat" (Róm 12,1). Az oltár értelme életünk odaszánása Istennek, mely így megsemmisül, noha örökké élünk, illetve örökké élünk, miközben szüntelenül megsemmisülünk.

04.15 Gyülekezet

 „Hogy a Gyülekezetet önmaga elé állítsa dicsőségben úgy, hogy azon ne legyen szeplő vagy ránc, vagy ehhez hasonló" (Ef 5,27).

Az isteni kegyelem megjelentette Isten örökkévaló szándékát, hogy egy nap Krisztus egy dicsőséges Gyülekezetet fog maga elé állítani. Tudjuk, hogy a Gyülekezet előkészítéséhez az élet vizére és az Ige megtisztító erejére van szükség. Ma még ugyanis az elesett ember megváltásának történetét éljük, és vannak hibák, melyeket helyre kell hoznunk, és sebek, melyeket gyógyítanunk kell.

De milyen kegyelmesen és vigasztalóan használja az Ige ezeket a szavakat: „ne legyen szeplő" - vagyis a bűn nyoma, melynek története már el van felejtve; „vagy ránc" - az elvesztegetett idő jele, mert minden újjá tétetett; és „feddhetetlen" - hogy sem a Sátán, sem a gonosz szellemek vagy emberek ne találjanak benne kivetnivalót. Isten gondolatban átugrotta az egész történelmet, és dicsőségben szemléli Gyülekezetét. Nem említi az ember bűnbeesését, csupán az Ő megdicsőített Fiának képmását.