verses bizonyság

Babits Mihály Éneke a szentlélekről

Ó Isten lelkének tüze, minden
teremtmény életének élete,
szent vagy, ki a formákat élteted!
Szent, ki írral kened a törések veszélyét
s gyógyítva dörzsölöd a bűzös sebeket!
Szentséged szellője, szelelője,
szeretet tüzelője!
Ó zamat a mellekben, édes íz!
ki szíveinkbe átitatódsz az erények jó illatával.
Ó tiszta forrás, akiben példálózható, hogy Isten
maga köré gyűjti az idegent
s megkeresi az elveszettet.
Ó élet páncélja!
Ó egység záloga minden tagok között!
Ó tisztesség öve, áldj meg
és tégy boldoggá!
Erős pálya, lelki út,
ki áthatoltál mindenen
a magasságban,
a földi világban,
s minden mélység szurdokában:
mindenkit összekötsz és egybehajtasz.
általad felleg árad, levegő
röpül, átivódik a kő,
vizek folyókat öntenek
és zöld pompát izzad a barna föld.
S te neveled a doktorok erényét,
akiket életükben a bölcsesség ihlete vidámít.

Dicsőség hát neked,
ki dicsőség hangja
s élet öröme vagy;
remény és erős becsület,
s fényességgel fizetsz!

A természettől tanulunk.                    

"Tanulni járok a vízhez, amely soha nem áll meg.
Tanulni járok a virághoz, amely felvidít, illatozik, és érintetlenül hagyja a csöndet.
Tanulni járok a gyökerekhez, amelyek a föld sötétjében hisznek a napnak.
Tanulni járok a madarakhoz, amelyek a világban vannak, de nem belebonyolódva a világba.
Tanulni a partoktól, amelyek híven őrzik egymást.
Tanulok a fától, amely elviseli a hőséget és frissességet ad másoknak.
A fűszáltól is tanulok: ha letapossák, felemelkedik, és így néz az égre, mint sajátjára.
A vízcsepptől is tanulok: magában rejti a szivárvány minden színét.
Az olajfától is tanulok,: annyi mindenen ment keresztül, mégis továbbra is bőségesen adja az olajat, és az ezüstös fényt.
Tanulok a fénnyel körülvett csúcsoktól, melyeket a csönd burkol be.
Tanulok a hajnaltól, amely újra és újra megszületik, ha nem is látja senki a látványát.
Tanulok a növényektől: lábon maradva halnak meg.
Tanulok a szántóföldektől: mindig adnak, és nem igényelnek semmit.
Tanulok: a teremtett világtól"
De legfőképpen tanulunk/ tanulhatunk / a Teremtőt

Az élet művészei vagyunk

Isten tudja, hogy mindannyian az élet művészei vagyunk.
Egyszer vésőt és kalapácsot ad a kezünkbe, hogy szobrot faragjunk, máskor ecsetet és festéket, hogy fessünk, megint máskor pedig papírt és tollat, hogy írjunk.
De soha nem fogom tudni használni a kalapácsot
a vásznon, sem az ecsetet a szobron.
Ezért még ha nehezemre esik is, el kell fogadnom a mai áldásokat, akkor is,
ha éppen nem áldásnak érzem őket, hanem átoknak.
(szerzője ismeretlen)