A szív
Gyermekkoromban hallottam e történetet,
bár nem hittem el, hogy tényleg megtörténhetett.
Egy anyáról szólt, ki a fiával együtt élt,
a haláltól nem, de az élettől nagyon félt.
A fiú éppolyan volt, mint közülünk bárki,
nem szükséges az emlékét sárral dobálni!
Kamasz volt, tékozló, azt hitte ez az élet,
s, hogy őt nem éri utol sohasem a végzet.
Csendben éldegéltek egy kis szegényes házban,
egymást segítvén a pénzkeresési lázban.
Az anya dolgozott, mosott és takarított,
de gyermeke könnyebb megélhetésben bízott.
Egy ideig állt is ez az idilli élet,
amelynek szörnyű katasztrófa vetett véget.
A viszony kettejük közt, halálosat roppant,
mert anyja rájött, hogy fia lelkileg rokkant.
Hiányzott belőle az a bizonyos érzés,
hogy ne vegyen erőt rajt, a szerelemféltés.
Így megölte párját, akit nagyon szeretett,
s ez egy súlyosabb élethelyzethez vezetett.
Mari nem tudta, mi a helyes cselekedet,
elhallgatni, vagy jelenteni az esetet?
De mert a lelkében anyai szív dobogott,
fiát megvédelmezvén, egy rossz döntést hozott.
Hallgatott! Önnön fájdalmát magába zárta.
Soha többé nem született mosoly e házba.
A fiú tudta, lassan beérik végzete,
hiszen anyja kezében volt az ő élete.
Lázálmok gyötörték, bűne vad súlya nyomta,
lelke megtébolyodott, képzeteket vonzva.
Az egyetlen ellenségét anyjában látta,
aki őt felnevelte és karjába zárta.
Megtette hát ismét, mit az ember nem tehet!
Épp azt vette el, amit gyermek el nem vehet!
Megölte a nőt, aki a világra hozta,
saját lelkére örök kárhozatot hozva.
De nem volt elég ennyi, uralta a sátán,
kitépte a szívét, mint áldozati bálványt.
Pont, mikor az ajtót három csendőr betörte,
hisz nincs olyan titok, melyre fény ne derülne.
Menekülni kellet, nem volt idő, hogy várjon!
Rohant, ahogy csak bírt, hogy kiutat találjon.
Rohant padlásokon és sötét pincék mélyén,
teljes erejéből a szabadságát féltvén.
Kezében a szívvel, mely még mindig dobogott,
melyben most is a féltő szeretet lobogott.
Megbotlott a lába egy kiálló szegleten,
s ő arcra borult, eme végzetes szenthelyen.
Nem is hallott mást, csak a szív zakatolását,
érezte ahogy sátán, elhagyja képmását.
Jó anyja hangja ekkor csendesen felhangzott,
a világ sem élt még meg, ily csodás szózatot:
Édes kicsi fiam, nem ütötted meg magad?
A fájó aggódástól a lelkem meghasad.
Kérlek ne menekülj többé bűneid elől,
mert rossz ez a látomás és biztosan megöl!
Bármi amit tettél a te sorsodat húzza!
Harcban állsz magaddal, életed összezúzva!
Vessed le válladról a téboly zord subáját,
s öltsd magadra inkább a békesség ruháját!
A fiú csak ült és keservesen zokogott.
Anyjának szíve, egyre halkabban dobogott.
Majd szépen lassan megállt. Nem működött többé.
Így vált békétlen fia őrülete köddé.
Hogy e történet igaz, azt nem állíthatom.
Hogy te most mire gondolsz? Nos, azt sem tudhatom.
De a lelkemben őrződik máig egy kérdés:
Vajh mitől múlhatatlan, az anyai érzés?
No még egy Rónay György verset:
Gyermekkoromban hallottam e történetet,
bár nem hittem el, hogy tényleg megtörténhetett.
Egy anyáról szólt, ki a fiával együtt élt,
a haláltól nem, de az élettől nagyon félt.
A fiú éppolyan volt, mint közülünk bárki,
nem szükséges az emlékét sárral dobálni!
Kamasz volt, tékozló, azt hitte ez az élet,
s, hogy őt nem éri utol sohasem a végzet.
Csendben éldegéltek egy kis szegényes házban,
egymást segítvén a pénzkeresési lázban.
Az anya dolgozott, mosott és takarított,
de gyermeke könnyebb megélhetésben bízott.
Egy ideig állt is ez az idilli élet,
amelynek szörnyű katasztrófa vetett véget.
A viszony kettejük közt, halálosat roppant,
mert anyja rájött, hogy fia lelkileg rokkant.
Hiányzott belőle az a bizonyos érzés,
hogy ne vegyen erőt rajt, a szerelemféltés.
Így megölte párját, akit nagyon szeretett,
s ez egy súlyosabb élethelyzethez vezetett.
Mari nem tudta, mi a helyes cselekedet,
elhallgatni, vagy jelenteni az esetet?
De mert a lelkében anyai szív dobogott,
fiát megvédelmezvén, egy rossz döntést hozott.
Hallgatott! Önnön fájdalmát magába zárta.
Soha többé nem született mosoly e házba.
A fiú tudta, lassan beérik végzete,
hiszen anyja kezében volt az ő élete.
Lázálmok gyötörték, bűne vad súlya nyomta,
lelke megtébolyodott, képzeteket vonzva.
Az egyetlen ellenségét anyjában látta,
aki őt felnevelte és karjába zárta.
Megtette hát ismét, mit az ember nem tehet!
Épp azt vette el, amit gyermek el nem vehet!
Megölte a nőt, aki a világra hozta,
saját lelkére örök kárhozatot hozva.
De nem volt elég ennyi, uralta a sátán,
kitépte a szívét, mint áldozati bálványt.
Pont, mikor az ajtót három csendőr betörte,
hisz nincs olyan titok, melyre fény ne derülne.
Menekülni kellet, nem volt idő, hogy várjon!
Rohant, ahogy csak bírt, hogy kiutat találjon.
Rohant padlásokon és sötét pincék mélyén,
teljes erejéből a szabadságát féltvén.
Kezében a szívvel, mely még mindig dobogott,
melyben most is a féltő szeretet lobogott.
Megbotlott a lába egy kiálló szegleten,
s ő arcra borult, eme végzetes szenthelyen.
Nem is hallott mást, csak a szív zakatolását,
érezte ahogy sátán, elhagyja képmását.
Jó anyja hangja ekkor csendesen felhangzott,
a világ sem élt még meg, ily csodás szózatot:
Édes kicsi fiam, nem ütötted meg magad?
A fájó aggódástól a lelkem meghasad.
Kérlek ne menekülj többé bűneid elől,
mert rossz ez a látomás és biztosan megöl!
Bármi amit tettél a te sorsodat húzza!
Harcban állsz magaddal, életed összezúzva!
Vessed le válladról a téboly zord subáját,
s öltsd magadra inkább a békesség ruháját!
A fiú csak ült és keservesen zokogott.
Anyjának szíve, egyre halkabban dobogott.
Majd szépen lassan megállt. Nem működött többé.
Így vált békétlen fia őrülete köddé.
Hogy e történet igaz, azt nem állíthatom.
Hogy te most mire gondolsz? Nos, azt sem tudhatom.
De a lelkemben őrződik máig egy kérdés:
Vajh mitől múlhatatlan, az anyai érzés?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése