verses bizonyság

Mérleg
 Legszebb éveimet idegen istenek
       oltáraira pazaroltam.
Más most aratja le, mit magának vetett.
       Én meg itt állok kiraboltan.

Vérét a pelikán kicsiny fiainak
      adja, hogy ne vesszenek éhen.
Én, mostohafiú, balgán apáimat
      tápláltam, s így folyt el a vérem.

Nem érzi, mit veszít, míg erővel tele
      a szív, és csupa kedv a lélek.
De már ötven körül valóban ideje
      megnézni, mit mutat a mérleg.

Művetek magyarul hangommal lett örök,
      Michelangelo, Rilke, Ronsard.
Saját művem viszont, mint friss szobrok mögött
      a sérült kő, tört deszka, rom, sár:

egy halom töredék. Egy szép nap elkocog
     a Halál társzekere érte,
hogy elszállítsa, mint romlandó lim-lomot,
     az Idő szeméttelepére.

Szót emeltek-e majd akkor, vérem borát
    kiszívó nemes szörnyek, értem?
Vagy csak bámultok az öröklétbe tovább
    szépségtek gyilkos közönyében?



Rónay György: Saul

"Nyílni látom - kiáltott - az eget!"
De azért még rádobtak pár követ.
Így vesszen minden hitszegő gazul,
gondolta a ruhák fölött Saul.

A nagy Jehova parancsolta így,
hogy egy legyen az oltár és a hit;
mert a mi urunk irgalmatlan Úr,
gondolta, s kardért sóvárgott Saul.

De oly derűsen csillogott az ég,
hogy le kellett hunynia a szemét,
s hogy pillája szembogarára hullt,
furcsa káprázat fogta el Sault.

Mintha ezer gubó akarna már
pattanni, úgy nyüzsgött a benti táj,
s a damaszkuszi úton rengeteg
tüzes pille vagy szirom libegett.

Egy tüzes örvény vagy valami kéz
derékon kapta, megforgatta és
ledobta; hullt hullt, és akkor vadul
lüktető szívvel fölnézett Saul.

De minden olyan volt, mint az előbb.
Ruhájukért mentek a kövezők.
S már született a villám, mely nem öl,
csak megvilágosít, és tündököl.

1958. január