verses bizonyság

Ne hívj uram!

Uram ne hívj, én nem jöhetek
Nem jöhetek a kínban hozzád
Ki kacagva elkerültelek,
Uram ne hívj, én nem jöhetek.
Más utakon jártam mindig én
Nem tapostam soha ösvényedet
És most Uram, hogy összerogytam
Hajtsam meg fáradott fejem
És most, hogy erőmből kifogytam,
Nedvesítse könny a szemem.
Nem Uram, nem, pedig fáradt vagyok
Törékeny, mint a száradt kóró
És előttem ragyog a fényes út
De nem, inkább töviskoszorút,
De nem megyek hozzád én Uram
Hisz mindig más volt az én Uram
Más úton jártam, más házban háltam,
Elkerültem a te házadat
Fényben pompázó oltáradat.
Én hát nem jöhetek Uram,
Ne hívj, hagyj menni csak tovább
Előre meddig a szemem ellát,
Hagyj menni engem jó Uram.

Képes Géza: A XLII. zsoltár

Mint a forrás friss vizére
vágyakozik a szarvas:
szívem vágyik, hajtja vére
Tehozzád, ó, irgalmas.
Rád áhítozom nagyon,
itass meg, mert szomjazom -
Uram, Istenem, adj erõt
megállnom szent színed elõtt.

Éjjel-nappal égõ könnyek
sózzák meg kenyeremet,
midõn ellenségim jönnek
kérdvén: „Hol az Istened?"
Ezekrõl emlékezem,
igen megkeseredem -
Istenem, házadba mégyek,
hol örvendezvén dicsérlek.

Mért hagytad el így magadat,
én lelkem, mért csüggedsz el;
Hisz van még benned indulat
Istent várni könnyekkel.
Ne nyugtalankodjál hát,
bízzál Benne, s adj hálát,
s amíg szíved hálálkodik,
az Ő arca megszabadít.

Nyomorúságok mélysége
egymást űzi, kergeti.
Az árvíznek sincs még vége,
Uram, vess féket neki.
Mért könyörgök hiába ?
Mért járok gyászruhába ?
Ellenségim mért bántanak?
Reám kardot mért rántanak?

Örvény örvénynek kiáltoz
zuhatagod hangjában.
Ellenségem éngem átkoz
veszett, vad haragjában.
És úgy érzem, mintha ím
eltördelnék csontjaim.
Gyaláznak szorongatóim,
belém vág szorongató kín.

Nappal parancsolja az Úr
az Ő irgalmasságát
s a vak éj, ha reám zúdul,
kegyelme a biztos gát.
Ellenségim szavait
zsigereim kivetik.
Magamat biztatva mondom:
Bízzál, az Úr gyõz a gondon.