verses bizonyság

ZÁKEUS (I)    .  (Lk 19:1-4.)                                                                                                             Nemcsak kíváncsiságból ment a fára,
sóvárgó szükség szomjúsága fáj
szívében. Mondhatatlan bús hiány
emészti. Pénze van, de nincs barátja.
 Célját vesztette benne már az élet.
Ez jelzi, hogy maga is elveszett,
halálra ítélt, mint a kiesett
madárfióka, kit nem véd a fészek,
 nem védi Isten áldott közelsége.
Mert önmagával való közösségre
teremtett Ő. S ki Tőle messze tévedt,
halott. De örök életet adott
nekünk az Isten. Ám e drága Élet
Fiában van. Tehát már nem halott,
ki elfogadta Őt: megtartatott!


 ZÁKEUS (II)          
 (Lk 19: 3-4.)
 Nincs nyugta addig, míg meg nem találja
Kiről már annyi jó hír érkezett,
Ki senkit nem múltjából méreget.
‘‘Látnom kell Őt! Fel hát a fügefára!’’
 Ne fedje Őt el semmi sokasága,
se testi kín, se lelki gyötrelem
- hol keserűség gyökere terem -,
se észokok sok-sok ellentmondása!
 Fölülemelkedett. Kövesd e példát!
Fölülemelkedett, s elérte célját,
találkozott Vele. Ma is lehet,
 ‘‘hol ketten-hárman Benne együtt vannak.’’
‘‘Ki titeket hallgat, az engem hallgat...-
mondotta Ő - én véletek leszek...’’

 ZÁKEUS (III.) 
 (Lk 19: 6,9.)
 Az emberré válás így kezdődött:
lejött a fáról engedelmesen,
és egyszerűen Jézus mellett döntött.
Enélkül EMBER  nem lehetsz te sem!
 EMBER! Nem általában. Isten képe,
ki Jézusban már Istennel beszél.
Mindent megtesz, hogy szent közelségébe
jusson. Nem rejti fügefalevél.
 Lemond a szégyen takargatásáról,
mert mától kezdve mindent másképp számol.
Most elszakadhat önző önmagától.
 Az élő Ige által már szabad,
s azonnal örök üdvösséggé tágul
számára e óóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó   Barabás Éva