KÖSZÖNÖM

Csak prédikálj, Isten kis cseléde!
Körül borús az ég, köd hull a kőre.
Te borzas, pőre, ázott kis veréb, csak prédikálj!
Nagy Alkotónknak te nálam is parányibb paránya!
Körülnyüzsög az óriási város.
Mögötted a felhőkarcolók aránya. és emberek, akiknek száma nincsen,
és egyre más ruhája, arca, kedve… Ó, prédikálj:
Mi sem vagyunk Istennél elfeledve! Aki a csillagok elé utat szab,
s a földet mérleg serpenyőbe rakja, nemcsak nemzetekkel törődik,
nemcsak nagyoknak nagy bajával. Minden verébnyi létnek Ő az Atyja,
s számon van nála mind.
Alátekint: és tudta nélkül egy se hull a földre.
Alátekint: eledelét és útját kijelölve.
Alátekint: Kísér ez a tekintet.
Az utainkat és a lépteinket… A föld öléig kísér egyre minket
az atyai szempár tekintete. Kit létrehívott, csak egyetlen-egyet,
egy porszemecskét elfeledhet-e?! Ó prédikálj!
Nemcsak nagyokért mozdul meg a karja, kicsinyekért is! Ugye, érted is,
ugye érettem is, ha úgy akarja?
Csak prédikálj, te borzas, pőre, ázott kis veréb!                                                Keserűen kétkedtem az elébb…
Körül borús az ég, köd hull a kőre…
És látod, most a perc, és most az óra,
hogy balga, csüggedt szívem felfigyeljen
egy csipogó kis prédikációra, s “hiszek! tudom!”
– mosollyal továbbmenjek az úton, és mit se féljek,
és mindent reméljek, megint gondtalan madár-módra éljek,
és felzendüljön újra énekem.
Köszönöm, Isten szürke kis cseléde, köszönöm, hogy prédikáltál nekem.
Túrmezei Erzsébet