Eljő az óra
Kiéhezett kóbor, éhes lelkek jártak, Ami
csakis az enyém arra vágytak. Titokban
kirabolták házam, s életem, Mára az övék lett szinte mindenem. Egy közülük
hirtelen előtüremkedett, Hátára véve féltett kincsem, mit lehet. Egzotikával
édesített tájakon, bűnösen, A szerelem oltárán áldozik vétkesen. A
sötét kurvák tánca oly kéjes és finom,Lépes mézként leledzik éhes torkodon.
Nyújtson
ez csak annyi örömet néked, Mint nekem e két év és nem többet. Meglátod
akkor, mily nagy öröm az élet, S elélsz azon, mit leledző szíved kiont.
Majd
akkor nyaldoshatod azt a mérget, Mit az örömteli élet ajándékul ad néked.
Talán a gyötrelmed árán te is megérted, Hogy ezt a fájdalmat mind,
mind te kérted.
S jusson eszedbe a legnagyobb vétked, Hogy az Isten akaratát
kettétépted. Aztán gondolj azokra, kik nem élnek véled, És végezetül
kívánok egy megható képet:
Egy fájó lelket fedő, lógó csöcsön lengő, Édesapától megfosztott
ártatlan élet.
Isten
nagysága
Teremtő Isten, hová tekintsek,Hol
ne lássam hatalmadat?
A fényes napban, a porszemben
Te megdicsőíted magad!
Égen és földön mindenütt Dicsőséged
lángfénye süt.
Bámultam a végtelen tengert, S
fűszálon függő harmatot,
Hozzám a búsult menny dörgése
S a méhdongás is elhatott.
Néztem vulkán égő poklába, A
fénybogárkát simogattam;
Hallám a vihar szárnyát
zúgni, S az ért kalászt zizegni halkan...
S – Teremtő Isten! – földön,
égen, Léted kiáltá minden nékem!
Tompa Mihály
(Hozsannázó napok I. Kötet, 24.old)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése