ígei bozonyság

Ambivalencia
 Hiányzol, pedig meglehet,
Ha itt leszel nem kellesz.
Kétség kívül hiheted,
Hogy embertelen lehetek,
Veled, mással, s magammal.
Helyem most nem lelem,
Nélküled félelem az életem.
Sok hű – hó, nevetség,
Egy kis öröm, önteltség,
Átjuttat a kínokon,
S élhetek álombéli síkokon,
Itt e sivár homokon.

 Biztatás

 Lassú léptek kopogása hallik,
Ismeretlen fények játéka látszik.
Kérlelve közeleg e sötét helyre,
Bújj elő, siess most elébe.

Mutasd meg arcod ismét a fénynek,
Nyisd ki lelked az új életnek.
Bánatodat hagyd el örökre,
Boldogságod másként keresve.
Létezésünk rejtélye
 Isten küldött téged is e világra, hogy megérthesd a létezést, hogy megláthasd mindazt, ami végtelen, és azt is, ami alakul és változik szüntelen.                                                                                                                       Nincs állandó semmi és nincsen múlandó, minden örök és örökké változó.                                                     Bennünk van minden, ami soha nem múló boldogságot ígér, bennünk van a fájdalom, az éltető remény, a kegyelem adta könnyek, amelyek útja arcunkon ég.                                                                                         Engedd, hogy a legnagyobb erő törölje le barázdákat rajzoló könnyeidet, s ne szorítsd tovább görcsbe ránduló boldogtalan szívedet!                                                                                                                               Engedd, hogy enyhíthesd a múltban fogant bánatod, nyisd ki szíved Isten áldására, törékeny lelkű gyermekek felhőtlen örömzsivajára!                                                                                                                      Egymást többé már ne bántsuk soha, hogy miénk lehessen a boldogság örök misztériuma!