bizonyság

OKTÓBER 18. Az evangéliumhirdetés készségének saruja Efézus 6,15; 2Timóteus 4,1–5 Pál apostol az evangélium hirdetését nem úgy tárja fel, mint valami lehetőséget, amit néha, alkalmanként megtehetünk, hanem mint fontos feladatot. Most mi vagyunk kötelesek hirdetni, ahogy a maga idején ő tette, majd pedig Timóteus, és mások, ameddig az egészen hozzánk eljutott. E megbízás, amit Pál apostol továbbad, égetően fontos, és Timóteus a maga idején megértette ennek komolyságát. Az apostol utolsó szavait intézi Timóteushoz, hűséges tanítványához és munkatársához. Pál számára közeledett mártírhalálának ideje, és azt akarta, hogy utódai felfogják az evangéliumhirdetés fontosságát. A megbízást úgy hagyta ránk, hogy nem emberek előtt, hanem Isten és Jézus Krisztus előtt fogunk számot adni, aki majd eljön, hogy ítéletet tegyen. Ezt nemcsak Pál látta így, hanem a többi apostol is: „Péter és János azonban így válaszolt nekik: Igaz dolog-e az Isten szemében, hogy inkább rátok hallgassunk, mint Istenre: ítéljétek meg magatok; mert nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk.” (ApCsel 4,19–20) Érzed-e az evangélium hirdetésének felelősségét? Ha a bűn sötétségéből megtaláltad a kivezető utat, ne tartsd meg csak magadnak a jó hírt, hanem mondd el másnak is! Isten előtt mindnyájan felelősek vagyunk, és a jó hír továbbadása nem csak egyesek feladata, hanem mindnyájunké. Így terjedt el a keresztyénség, és jutott el egészen hozzád is, mert akik hallották és befogadták, szent komolysággal vették a megbízást is, hogy továbbadják. Ne az emberek határozzák meg, ne is a körülmények, hogy most megfelelő-e az idő, vagy sem, ha- nem amint Pál utasít: „állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő” (2. v.). Minden időben foglalkoztasson bennünket az evangélium továbbadása, mert a megfelelő idő az, amikor azt látom, hogy a mellettem levő nem nyert még békességet Istentől. Pál apostol azért is sürget bennünket a szólásra, mert lesz idő, amikor az egészséges tanítás már nem kell. Eljön az idő, amikor az ige hallatára „viszketni” fog az emberek füle, majd pedig elfordulnak, és a viszkető fülek telesen süketté válnak az evangélium hallására. Ezt már Pál apostol is tapasztalta, mert amikor Athénban hirdette Jézus Krisztust és a feltámadást, ezt a választ kapta: „Majd meghallgatunk erről máskor is” (ApCsel 17,32). Éljünk e szent feladat tudatával, és teljesítsük a ránk bízott feladatot, hogy Isten neve megdicsőüljön, és az üdvözülők száma növekedjen.

                                             

A látogatás                            

Egy fiatalember minden nap délben bekukkantott a templom ajtaján és pár másodperccel később már ment is tovább.
Kockás inget és szakadt farmert viselt, mint a többi maga korabeli fiatal.
Papírzacskóban hozta az ebédre szánt két zsömléjét. A plébános gyanakvóan kérdezte, hogy miért jött, mivel manapság már a templomban is lopnak.
- Imádkozni jövök - válaszolta a férfi.
- Imádkozni... Hogy tudsz ilyen gyorsan imádkozni?
- Hát... mindennap benézek a templomba és annyit mondok: "Jézus, Józsi vagyok", aztán elmegyek. Rövid imádság, az igaz, de remélem, hogy az Úr meghallgat.
Néhány nap múlva egy munkahelyi baleset következtében a fiatalembert fájdalmas törésekkel szállították kórházba.
Többen voltak egy szobában. Érkezése teljesen átalakította az osztályt.
Nemsokára az ő szobája lett a folyosó összes betegének találkozóhelye.
Fiatalok és idősek ültek az ágya mellett és ő mindenkire rámosolygott, mindenkihez volt egy-egy kedves szava.
A plébános is eljött meglátogatni és egy nővér kíséretében odament a fiatalember ágyához.
- Azt mondták, hogy nagyon össze vagy törve, mégis vigaszt nyújtasz a többiek számára. Hogy vagy képes erre?
- Annak az embernek köszönhetem ezt, aki minden nap délben eljön hozzám.
Az ápolónő félbeszakította: - De hisz délben soha nem jön senki!
- Ó, dehogyisnem. Mindennap eljön, benéz az ajtón és azt mondja Józsi, Jézus vagyok -, és elmegy.