ígei bozonyság

OKTÓBER 4. Elfordulás az emberi erőtől 1Krónikák 21,7–30 A babiloni fogságból való visszatérés után keletkezett történelmi iratok részeként a Krónikák könyvének célja a már korábban lejegyzett történetek újra elmondása némi csiszolással, kiegészítéssel vagy éppen kihagyással. Mindezt egy végigvonuló meghatározó hangsúly alkalmazásával teszi, ami nem más, mint a fogság utáni helyreálláshoz vezető út legfőbb kapaszkodós, a templom és az ahhoz kapcsolódó kultusz. Talán ennek tulajdonítható, hogy kizárólag a Jeruzsálemet magában foglaló déli országrésszel foglalkozik, valamint a Jézusig vezető dinasztia első királyától, Dávidtól kezdi meg az események lényegi tárgyalását, Sault (az ország ténylegesen első királyát) csak hanyatlásában említve meg. Azt sugallja ezzel, hogy a nép történelmének érdemi és maradandó szakasza akkor kezdődik, amikor a templom körüli forgolódás megindul. A legfontosabbnak azt tartja, hogy Isten jelen van az ő népe között fizikailag is, illetve a vele való találkozás helyszínét tartja lényegesnek, nem az emberi erőt és vívmányokat. A nép addigi sorsának értékelő újrafogalmazásából fakadóan, a Krónikák könyveit olvasva hasonló élményünk támadhat, mint a négyféle, mégis egy evangélium tanulmányozásakor. Kisebb-nagyobb – többnyire adatbeli – eltérések, más-más előadói stílus, a szándékolt központi üzenet azonban azonos. Ma délelőtti történetünk is párhuzamosan olvasható 2Sám 24-ben. A Krónikás már egy érettebb, többet tapasztalt korban ki meri mondani a király botlásának okát: „a sátán ... támadt, és rávette Dávidot” (1. v.; vö. 2Sám 24,1). A lényeg azonban ugyanaz mindkét olvasatban: a király vétett Isten ellen, s ezért büntetés járt. Mindazonáltal már az Ószövetség lapjain is áttűnik Isten kegyelmes szeretete, még jogos ítéletén keresztül is! Jól példázza ezt az a mozzanat, ami- kor az Úr visszahívja végrehajtó angyalát (15. v.). A könyv leírásakor még frissen él a választott népben az Isten ítéletét megtestesítő fogság réme, a következetesség szigora, de még ennél is aktuálisabb élmény bennük a megbocsátó elengedés és a szabadulás átélése. Bár sokszor lett volna alkalma és joga az Úrnak egyszer s mindenkorra gátat szabni az ember ámokfutásának, még- is minden esetben korlátozta haragját hol létszámban (lásd Noé családja), hol időben (70 év), és megóvta teremtettjeit a visszafordíthatatlan pusztulástól. Dávid tette azért számított bűnnek, mert a földi paraméterekre helyezve a hangsúlyt jólétével és eredményeivel volt elfoglalva. Ezzel szemben Isten arra neveli az övéit, hogy ne emberi erőben és kapacitásban bizakodjanak, ha- nem mindenkor és minden helyzetben kizárólag őbenne legyen hitük a jövőt illetően. Hányszor vétettünk e téren mi is! Urunk viszont hányszor megkönyörült rajtunk! „Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul.” (JSir 3,22–23) /VE/ Imaáhítat: Magasztaljuk Istent ránk áradó kegyelméért! – 1Tim 1,12–14

-,-,-,-,-,-,-,,-,-,-,-,-,-,-,-,-