bizonyság

Hegyi-Füstös István  Vizsga a metrón

   Kiosztották a bizonyítványt. Az iskola kapuján zsibongva tódul kifelé a gyerekhad. Van, aki elpityeredik,, és szomorúan dugja el a bizonyítványát, de olyan is akad, aki úgy örül, alig fér a bőrébe.

  Jancsi és Pista belép a budapesti Metró előcsarnokába. Nagyapa kíséri őket. Körülöttük nyüzsög a tömeg.

- Hát, az enyém színötös! – dicsekszik jó hangosan Jancsi. Élvezi, amint mindenki feléje fordul.

- Nekem becsúszott két négyes. – szomorkodik Pista. Az ő szavát csak nagyapó hallja.

  Már a mozgólépcsőn állnak. Jancsi előre furakszik, háttal áll, visszafelé próbál lépkedni. Bosszankodó megjegyzések hangzanak feléje.

  Aztán robog velük a mélyvasút zökkenéstelen szerelvénye, mint a szélvihar… Néhány perc, és már a napvilágra érnek. Ott haladnak mát az utcájukban. Most nagyapó beszél.

- Tudjátok-e gyerekek, hogy most is vizsgáztatok?

- Áááá! – kiált Jancsi – az osztályozás már régen megvolt! – És fölényesen nevet azon, hogy ejnye, ez a nagyapó még azt sem tudja, hogy a bizonyítványosztás után már nincs vizsga…

  Pista szerényen megkérdezi:

- Hogyan tetszik érteni?

- Úgy – mondja csöndesen az idős bácsi -, hogy most a Metrón is feleltetek. Mégpedig úgy, hogy itt Pista ért el jobb osztályzatot. Jancsi, te olyan szelesen ugrottál a befutóra, hogy közben alaposan ráléptél egy kislány lábára. Figyelemből tehát: egyes! A helyedet a Metrón csak akkor adtad át egy botra támaszkodó, idős néninek, amikor titokban figyelmeztettelek. Udvariasság: hármas.  A mozgólépcsőn azt hitted, a Vidámparkban szórakozol.  Lökdösődtél, hangoskodtál. A pénzedet csak úgy bedobtad a zsebedbe, pedig van pénztárcád. Ugye, ki is pottyant, amikor a zsebkendődet húztad elő. Mit gondolsz, kedvességből, takarékosságból hányast érdemelnél?

- Á, ezek nem tantárgyak! – legyintett Jancsi. Ezek nem érdekelnek engem.

- Rendben van. Én akkor nem is osztályozlak. – válaszolt elgondolkodva nagyapó. A bizonyítványt az öcsédnek adom. Tessék, Pista, ez a nagy tábla csokoládé a tied!

-,-,,,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,,-,-,-,,-,

Evolúció

Az általános iskola első osztályában a tanító néni az evolúciót próbálta elmagyarázni a gyerekeknek. Kérdéseket tett fel az egyik fiúnak:

TANÍTÓ NÉNI: Tomi, látod a fát odakint?
TOMI: Látom.
TANÍTÓ NÉNI: Tomi, látod a füvet is ott kint?
TOMI: Igen.
TANÍTÓ NÉNI: Most nézz ki az ablakon, és nézz fel, hogy látod-e az eget.
TOMI: Jó. (Feláll, odamegy az ablakhoz, kinéz, majd visszaül.) Igen, látom az eget.
TANÍTÓ NÉNI: Láttad Istent?
TOMI: Nem.
TANÍTÓ NÉNI: Látod, mi azért nem látjuk Istent, mert ő nincs ott. Ő nem is létezik.

Ekkor egy kislány jelentkezett, hogy szeretne ő is beszélni Tomival. Hasonló kérdéseket akart neki feltenni. A tanító néni beleegyezett.

KISLÁNY: Tomi, láttad a fát odakint?
TOMI: Igen, láttam.
KISLÁNY: És a füvet?
TOMI: Igeeen. (Már kezdett kifáradni ezektől a kérdésektől.)
KISLÁNY: Láttad az eget?
TOMI: Láááttam.
KISLÁNY: Tomi, látod a tanító nénit?
TOMI: Igen. (???)
KISLÁNY: Látod az agyát?
TOMI: Nem...
KISLÁNY: Akkor aszerint, amit az előbb tanultunk, neki nincs is agya!
"MERT HITBEN JÁRUNK, NEM LÁTÁSBAN" 2Kor. 5.7.

-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,

 Van időm

 - Mindaz igaz és valóság, amit hallok.

- De hát akkor miért nem akarsz hinni és kereszténnyé lenni? - kérdezte a misszionárius.

- Gondolkoznom kell még rajta… - felelte Rao többször is. - Jézus jó ember volt, nagy ember volt, és biztos, hogy Isten Fia volt. A te vallásod az igaz vallás, és valószínűleg meg fogok térni, de ahhoz idő kell, sok idő.

- Nem akarok többé efféle beszédeket hallani! - mondta Rao. - Nekem van bőven időm, és semmit sem szoktam elsietni. Isten kegyelmes és irgalmas; bizonyára semmi kifogása nincs az ellen, ha először alaposan átgondolom a dolgot. Hiszen Ő sem siet el soha semmit.

- De gyorsan, gyorsan, - így üzente Rao, mert az idő drága.

- Adj nekem valamit, amitől meggyógyulok! - könyörgött Rao. - Kedves Testvér, segíts rajtam, nem akarok meghalni! 

- Az élet és a halál Isten kezében van. - felelte a misszionárius, aki egyúttal orvos is volt, és betegeket kezelt. - Mindent megteszek, ami tőlem telik, hogy segíthessek rajtad. De az eredmény az Úrtól függ, és nem tőlem.

 - Élni akarok, nem akarok meghalni! - siránkozott remegő hangon. Az orvos megkérte az egyik jelenlévőt, hogy jöjjön vissza házához, ahol elkészíti a gyógyszert és elküldi Raonak. Míg otthon imádkozott a szegény pogányért, hirtelen egy gondolat villant át az agyán: megtöltött egy üveget, írt egy kis cédulát és ráragasztotta. Aztán odaadta az embernek, és azt mondta:

- Vidd el ezt Raonak. - A cédulára ez volt írva: "Végy be egy evőkanállal, de csak mához egy évre."

- Mához egy évre?! - kiáltott Rao rémülten, és remegő kezei, melyekkel oly sietősen ragadta magához az orvosságot, a takaróra hanyatlottak. - Mához egy évre? - ez bizonyára tévedés. Gyorsan, gyorsan, szaladj vissza és kérj olyan orvosságot, amelyet azonnal bevehetek. Most, mindjárt. Nem várhatok egy évig, hiszen még ma meghalhatok!

 - Gyorsan, gyorsan, - kiáltotta, - mondd meg a misszionáriusnak, hogy téved. Nekem most van szükségem segítségre, azonnal! Ki tudja, mához egy hónapra élek-e még?

- Ez már jó? - kérdezte a küldönc, mikor Raonak átadta az újabb üveget, melyen ez állt: "Holnap beveheted."

- Nem! - kiáltotta kétségbeesetten a hindu. - Nem! Mit használ az olyan orvosság, amit csak holnap vehetek be? Hiszen most vagyok beteg, most küszködök élet és halál között. Menj és kérd meg fehér tanítómesterünket: jöjjön el hozzám, beszélni akarok vele.

 - Barátom, - így kezdte - te nem tudtál várni, amikor érezted, hogy életedről van szó. Várhatsz-e, szabad-e várnod akkor, amikor lelked üdvösségéről van szó, amikor döntened kell az örök élet és az örök halál között?