bizonyság

Hálanap – de hogyan?

“ ..hálaadásotok legyen egyre bőségesebb.” Kol 2:7/b

  Mozgalmas képek elevenednek föl bennem, amikor a hálaadónapra gondolok. Zsúfolásig megtelt imaház, hálanapi versek, énekek, középen terményektől roskadozó hálaoltár. Mindenki hozzáadott valamit az önfeledt ünnepléshez. A hosszú istentiszteletet vidám szeretetvendégség követte. Valami különös érzés vibrált mindenkiben, közel éreztük magunkhoz a gondoskodó Istent, jó volt számba venni mindazt, amit egy éven át nekünk adott. Nem is elégedtünk meg egy hálanappal, sorba vettük a környék gyülekezeteit, örültünk egymásnak, nemcsak szívünk hálája erősödött, de a tágabb testvéri közösség is. Vigyük tovább e szép örökséget. Miként a zsoltárírók szívében se fért meg a hála, hanem Istennek szóló buzgó hálaadásra hívták a gyülekezetet, sőt az egész világot, úgy engedjünk mi is szabad folyást a köszönetnek. Egy esztendő bőséggel ad erre okot. Legyen az 2010-es év hálaadónapjainak célja a buzdító hálaadás! Panasz szó helyett hálaadásunk legyen egyre bőségesebb, mert van okunk rá, s a lélekemelő örvendezésben együtt emeljük magasra Isten nevét e világban!

 “Mert minden értetek van, hogy a kegyelem sokasodjék, s egyre többen adjanak hálát az Isten dicsőségére.” (2 Kor 4:15.)

A hit ajtaján kilincs a hálaadás

  “Mikor kiáltottam, meghallgattál engem, felbátorítottál engem, lelkemben erő támadt .– Hívtalak én, mert te felelhetsz nékem, Istenem! Hajtsd hozzám füledet, hallgasd meg az én beszédemet! Mutasd meg csodálatosan a te kegyelmedet, aki megszabadítod jobboddal a tebenned bízókat a támadóktól."(Zsoltár 138:3; 17:6-7).  A Zsoltárok könyvében újra és újra tanúi lehetünk, hogy Dávid csodálatos módon tapasztalta meg Isten kegyelmét és hűségét. "Magasztalom nevedet kegyelmedért és hűségedért” – olvassuk a 138. Zsoltár 2. versében. Dávidot itt nem annyira az indítja Isten dicséretére, hogy valamilyen konkrét helyzetben imameghallgatást élt volna át, hanem inkább az - az alapvető tudat, hogy bármi történjék is, Isten megtartja szavát, és hű marad ígéreteihez. Ez az, amiről élete során újra és újra meggyőződhetett.                                                                                                  Ha Isten dicsérete és a szívből jövő hála rendszeres részét képezi életünknek, akkor a mindennapi élet terhei és gondjai alatt nem roppanunk össze, hanem megtapasztaljuk Isten beavatkozását. “Mikor kiáltottam, meghallgattál engem, felbátorítottál engem, lelkemben erő támadt” (Zsolt 138:3). Mekkora nyugodtság és bizalom érezhető ki ezekből a szavakból! Isten nem olyan Isten, aki némán és ölbe tett kézzel hallgatná kiáltásunkat!                                                                  Vajon olyan nap volt ez, amikor Dávidnak már nem volt ereje? Nem volt ereje harcba vonulni, nem volt ereje hittel reménykedni, a győzelemben bízni, másokat Istenhez vezetni? Ha előfordulnak ilyen napok és órák életünkben, Dávid ajánlata a következő:                                 Ne felejts el Istenhez kiáltani, Ővele beszélni! Isten várja hívó szavadat (olv. Jer 33:3; 1Kir 18:36-39;Zsolt 18:4,10-20.) A mi Istenünk imádságot meghallgató Isten. Abban a csodálatos kiváltságban van részünk, hogy bármelyik pillanatban kapcsolatba léphetünk az élő Istennel, és megbeszélhetjük vele mindazt, ami felzaklatott bennünket. Őneki nyugodtan elmondhatunk mindent, a legkisebb részletekig. Előtte kiönthetjük szívünket, mindazt, ami felhalmozódott, mindazt, ami annyira nyugtalanít bennünket.“Öntsd ki, mint a vizet, a te szívedet az Úr előtt” (Jer Sir 2:19).

Luther Márton a következő szemléletes magyarázatot fűzte Dávid bátorításához: “Tanulj meg Istenhez kiáltani! Ne csak fejcsóválva, lecsüggesztett fővel ücsörögj, vagy feküdj ágyadon gondolataidon rágódva és azon tépelődve, hogyan is szabadulhatnál a gondoktól és találhatnál valami kiutat, nem gondolva semmi másra, minthogy mi lesz veled, és milyen nagy bajban vagy... Szedd össze magad, Te szegény földi halandó, és térdelj le! Ide figyelj! Hát nem tudtad, hogy Isten előtt a legkedvesebb áldozat az, ha imádságban Őt keresed, ha a nyomorúság idején segítségül hívod őt, ha kezeidet fölemeled hozzá? Ő kimondottan azt szeretné, hogy mondd el neki helyzetedet, ahelyett hogy te cipelnéd a gond terhét és magadat gyötörd, megkettőzve, sőt talán megtízszerezve vagy megszázszorozva a bajt, ami téged ért. Ő azt akarja, hogy belásd, te gyönge vagy ilyen bajnak az elhordozásához és leküzdéséhez, és megtanulj Őbenne erősnek lenni, hogy az Övé legyen a dicsőség, az Ő hatalmának köszönhetően.” (olv. 1Sám 1:9-17; Zsolt 142:2-6).