levél

SZÜLETÉS (ismeretlen szerző)
Történt egyszer, hogy az anyaméhben ikrek fogantak. Teltek a hetek, és a kicsik növekedtek. Ahogy növekedett a tudatuk, úgy nőtt az örömük is:
- Mondd, nem nagyszerű, hogy fogantattunk? Nem csodálatos, hogy élünk?
Az ikrek elkezdték fölfedezni világukat. Amikor megtalálták a magzatzsinórt, amely összekötötte őket anyjukkal és eljuttatta hozzájuk a táplálékot, énekeltek az örömtől:
- Milyen nagy anyánk szeretete, hogy megosztja velünk saját életét!

...Ahogy azonban telt-múlt az idő, és a hetekből hónapok lettek, az ikrek észrevették, mennyire megváltoztak:
- Mit jelentsen ez? - kérdezte az egyik.
- Ez azt jelenti - felelte a másik -, hogy tartózkodásunk ebben a világban a végéhez közeledik.
- De én egyáltalán nem akarok elmenni innen - viszonozta az első -, szeretnék mindig itt maradni!
- Csakhogy nincs más választásunk - felelte a másik -. Talán van élet a születés után is!
- Milyen lehet az? - kérdezte kétkedve az első -. El fogjuk veszíteni az életet jelentő magzatzsinórt, és anélkül hogyan élhetnénk? Azonkívül mások is elhagyták már ezt az anyaméhet, és senki sem tért ide vissza, hogy megmondja nekünk, van-e élet a születés után. Nem a születés a vég?
Majd mély bánatba merülve így folytatta:
- Ha a fogantatás a születéssel végződik, mi értelme van az életnek az anyaméhben? Értelmetlen az egész. Talán még anya sem létezik.
- De kell hogy legyen! - tiltakozott a másik -. Különben hogyan kerültünk volna ide? És hogyan maradhattunk volna másképp életben?
- Láttad-e valaha anyánkat? - kérdezte az első -. Talán csak a képzeletünkben létezik! Mi gondoljuk ki magunknak, mert így jobban megérthetjük az életünket.

...Így teltek az utolsó napok az anyaméhben, telve kérdések özönével és nagy félelemmel.
Végül elérkezett a születés pillanata, amikor az ikrek elhagyták addigi világukat és kinyílt a szemük.
Tele tüdőből felordítottak.
Amit láttak, meghaladta legmerészebb elképzelésüket is

                                   -,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-

Anton Schulte:
AZ ÖREG JIM  LÁTOGATÓJA
Egy afrikai gyülekezet lelkésze arra lett figyelmes, hogy egy szegény öreg férfi mindennap betér a templomba, de viszonylag hamar ismét elhagyja. Arra a kérdésre, hogy mit csinál a templomban, azt felelte: "Bemegyek, hogy imádkozzam."
A csodálkozó lelkész további érdeklődésére, hogy "De te sohasem vagy elég hosszú ideig bent, hogy imádkozhass", azt felelte az öreg férfi:
- Én nem tudok hosszú imát mondani, de mindennap délben eljövök ide, és ezt mondom: "Jézus! Itt van Jim...". Aztán várok egy percet, és Ő meghallgat engem.
Az öreg Jim nemsokára kórházba került. megállapították, hogy fölöttébb jó hatást gyakorolt betegtársaira. Az akadékoskodó betegek barátságosabbak lettek, és sokat nevettek abban a kórteremben.  - Jim! - szólt hozzá egyik nap az osztályos nővér -, a többiek azt mondják, te hoztad ezt a változást erre az osztályra. Te mindig boldog vagy.
- Igen, kedves nővér, én nem tehetek róla, hogy mindig boldog vagyok. Ezt a látogatómnak köszönhetem.
A nővér még sohasem látott Jim-nél látogatót, mert nem volt sem rokona, sem szűkebb baráti köre.
- A te látogatódnak? - kérdezte -. Mikor szokott jönni?
- Mindennap délben - felelte Jim -. Jön, megáll az ágy lábánál, és azt mondja: "Jim! Itt van Jézus!"...
                                  -,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,