Szikszai Béni verse:
VALAKI VÁR
Egyre gyakrabban szorítja
szívemet a kérdés:
Meddig mehetek még?
Mögöttem tízesekkel mérem az időt,
előttem csak évekre futja már.
Minden eszközzel küzdök a máért,
s szorítva fut a holnap felém.
Az idő késő délutánra jár,
és valahol valaki vár.
Kitárja éltem másik kapuját,
Ahogy az elsőn magam léptem át,
itt is magamra maradok.
De Valaki vár,
s értem átszegzett karja átölel .
IGAZ BESZÉD
HITEM DOLGÁBAN
Most vallani
kell, végsőt vallani.
- Volt-e hited egy szikra bárcsak? -
Pár porszeme reámtapadt
Hívő lelkek virágporának.
- A virágporral mi lett, mondd meg?! -
Áldozatul esett esőnek.
Sokszor éreztem idegennek,
De néha áldott ismerősnek.
- Jézusoddal hogy mint volt dolgod? -
S ha. Ködös volt, ködös valami.
Legtöbbször a Szépségben láttam.
Nem tudok róla többet vallani.
- Istent, mondd, érezted-e mint Atyát?-
Mutatott néha tiszta utat.
De kinek ő csak itt reménye:
Minden embernél nyomorultabb
- S a Szentlélek szállott-e rád
Valaha is szelíd galambként? -
Ó ez igaz. Hogy írtam volna
Nem önmagamtól annyi költeményt?
- A bűnnel, a bűnnel hogy állasz? -
Bántam sokszor – most már nem bánom.
Kényszerítőn szükségszerű,
S magaménak azt sem találom.
- De te hirdetted a Kegyelmet! -
Most azt mondanám: szent véletlen.
Akkor is megduzzadt bennem a szó,
Jaj, ha bárkit félrevezettem.
- Hiszel-e a
Feltámadásban? -
Hagyjátok ezt a bús-édes mesét.
Dante vándorolt három túlvilágban.
Nekem az ösvény síromig elég. / 1936. /
Ma este sok
kérdés tépett, szaggatott.
És egyre sem jött mentő felelet.
Testvér, Te hogy gondolod ezeket?
Miért imádkozol?…
Hogy kiért, tudom: gyermekeidért,
És apjokért, a Te jó uradért,
Minden testvéredért,
És magadért legutolsó sorban.
De mért, de mért?
Hiszed, hogy aki ott fenn sátoroz,
S világokat tengelyük körül
Forgatja örök-egy forgással,
Akihez a Te imádságod szárnyal:
Mi kicsiny dolgainkat számon tartja?
Mit tudod Te, mit tudom én,
Mit tudjuk mi, mi az Ő akaratja!…
Amit elvégzett, meg kell hogy legyen,
Változtat-e azon ima, fohász,
Imádkozzál bár völgyben, vagy
hegyen, Vagy tenger fenekén?…
Ó, de ugye a remény, a remény?
Vagy talán Te is úgy imádkozol,
Mint én, mint én?
Hitetlenül, süketen és vakon,
Csak, mert valamit még próbálni kell,
S mert mást nem tudok, hát
imádkozom,
Mert különben a szívem megszakad.
Ó tudom, Te nem így imádkozol
Az érzéketlen csillagok alatt.
Kolozsvár, 1923. január 11.
ÜNNEPI
SÓHAJ
Félős szeműnek nyújtani,
falhoz szorultnak juttatni,
pénzhez gyávulónak adni
darabokban és egészben
Jézust bátran és merészen!
Hidegen önzőt kérlelve,
céltalan fut rót terhelve
csillogva és tűzzel telve,
hogy átjusson a Karácsony
a mammonból fonott rácson!
Angyali puha pillanat
a célként benned megmarad,
mint bilincs törik a harag.
A munka többé nem robot,
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése