Én vagyok az út, az igazság és az élet" (Ján. 14.6)

Mai alapigénket János evangéliuma 14. fejezetének 6. versében találjuk, amely így szól: "Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam." Az Úr Jézus azt mondja: "Én vagyok az út, az igazság (valóság) és az élet." Krisztus a mi utunk, Krisztus a mi igazságunk és Krisztus a mi életünk. Ha tehát valaki azt szeretné, hogy utat mutassunk neki az üdvösségre, ha valaki igazságot keres, legyen az akár az igaz élet, akár az Isten előtti megigazulás, és ha valaki azt szeretné, hogy új élete legyen, ezt egy személyen keresztül és egy személyben találja meg, Krisztusban.

Krisztus az út, a módszer

"Én vagyok az út" - olvashattuk. "Az út" jelenthet itt "módszert" is. Az Úr világossá szeretné tenni számunkra, hogy ő az az út vagy a módszer, amely által az Atyához, Istenhez juthatunk. Ha van Krisztusunk, akkor van utunk és van módszerünk is; ha nincs, akkor nincs utunk és nincs módszerünk sem. Krisztus az út - és nem valami rajta kívüli módszer.

Vannak keresztények, akik lelki módszerek után kutatnak. "Egyszer valaki beszédet tartott arról, hogy csak Krisztus által győzedelmeskedhetünk, nem pedig önmagunk által. A prédikáció utan az egyik testvér kezet szorított az igehirdetővel, és azt mondta: "Sok év óta egyik vereséget a másik után szenvedem, mostantól fogva azonban minden másképpen lesz." Mikor a prédikátor megkérdezte, hogyan történik ez majd, azt felelte: "Mindig is sejtettem, hogy kell lennie egy módszernek, amellyel győzelmet arathatok, s ma végre megtaláltam azt: a győzelmet az Úr által vívhatom ki, nem pedig önmagam által:' Mire a prédikátor egészen nyíltan megmondta neki: "Ha te csupán egy módszert találtál arra, hogyan lehet győzelmes az életed, akkor bizonyosan újra vereséget fogsz szenvedni". Miért? Mert az Úr Jézus azt mondja nekünk: "Én vagyok az út". Más szavakkal: a módszer az Úr Jézus maga. Nem az Úrtól független, rajta kívül eső valami, hanem az Úr maga. Ha csak egy módszert találunk, akkor hamarosan fölfedezzük, hogy az csődöt mond. Isten nem módszert adott nekünk, hanem az Ő tulajdon Fiát.

Mi legtöbbször valamilyen módszerrel akarunk Istenhez, Jézushoz közelebb kerülni. Ám bármilyen módszer, ahelyett, hogy közel vinne Istenhez, éppen eltávolít tőle. Minél inkább kapaszkodunk a módszerbe, annál kevésbé lesz hatásos.

A módszert mi építjük magunknak

Krisztuson kívül bármi, ami által igazak és jók akarunk lenni, mindenképpen éket ver közénk és Krisztus közé. Utat akarunk, ami Krisztushoz vezet, mihelyst úgy érezzük és tapasztaljuk, hogy a közösség részben vagy egészben megszűnt. Leteszünk egy sor követ a képzeletbeli útba, és azt látjuk, hogy még nem ér Krisztusig. Tehát leteszünk még egy sor követ. Újra alkalmazzunk a módszert. Ahogy haladunk előrébb, látjuk, hogy még mindig nem vagyunk ott, az út egyre hosszabb. Korábban közelebb volt Krisztus, mikor az utat kezdtük építeni, most egyre messzebb van, és ahogy hosszabb lesz az út, annál jobban fogy a lelkesedésünk. Vissza-visszapillantunk, és látjuk, hogy mekkora utat megtettünk már, mégsem vagyunk ott. Krisztus egyébként mindig egy lépésre van csak, csak éppen ezt az egy lépést a semmi felett kellene megtenni.
Két példát szeretnék kiemelni a történelemből. Az első Ádám és Éva. Sátán felkínált nekik egy utat: íme egy módszer, amely segítségével olyanok lehettek, mint Isten. Ősszüleink hasonlóak lehettek volna Istenhez? Igen, de az élet által, az Úrral való egyszerű közösség által. Az első emberpár elválasztotta magát az Élet Forrásától, hogy egy utat kipróbáljanak. De nincs más út az életre, csak egy. Minden más út elfelé vezet az élettől. "Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet". Nincs más.

A másik példa, amely ugyancsak a "mi tanulságunkra íratott meg" (Róm. 15.4) a zsidó nép. Módszereik, szertartásaik által falat építettek maguk köré, a többi ember is kívül maradt ezen a falon, de maga Isten is. A szertartásokban kezdtek bizakodni, cselekedetektől várták azt, hogy életük lehessen. Tökéletes módszereket akartak kidolgozni, és formailag sikerült is. Csak éppen élet nem volt benne. "Nem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen" (Ján. 5.40) mondta Krisztus egy alkalommal a farizeusoknak. Itt egy nagyon fontos dolgot érthetünk meg. "Nem akartok" - ez arra utalt, hogy ezek az emberek Isten elleni lázadásban voltak, habár nem voltak ennek teljes tudatában.

Testvéreim: minden módszer Isten elleni ellenségeskedés, mert nem akarjuk teljesen őszintén, nyíltan, a mezítelenség szégyenével vállalni magunkat Isten előtt, mint Ádám és Éva. Valamivel be kell takarni magunkat, valamit fel kell mutatnunk - itt következik a módszer. A módszerrel mindig felépítünk valamit, holott nekünk leásni kellene, míg le nem ásunk a Kőszikláig, Krisztusig, mindenféle építmény nélkül. Az ember jobb szeret építkezni, mint megüresíteni magát. Jobban megy cselekedni, mint hinni.

Hogyan ismerjük fel a módszert?

Miről ismerhető meg az, hogy módszereink vannak? Elismerem, nem könnyű ezeket felismerni a saját életünkben, mégis van egy teljesen "biztos módszer" ennek a felismerésére. A módszer leginkább arról ismerszik meg, hogy nem hoz eredményt. Nincs gyümölcse, vagy nem az, aminek lenni kellene. "A Léleknek gyümölcse pedig szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség" - ez nem lesz meg.

Mi minden válhat módszerré?

Mi minden válhat módszerré egy keresztény ember életében? Az imádság is lehet módszer. Vannak akik imakommandót szerveznek. Megtérítjük a pogányokat, ha belepusztulnak is. Ha nem tér meg, akkor kárhozandó gyűlöletes pogány. Még a port is lerázzuk a lábunkról, őt meg a lelkünkről? Megszólal-e a vészcsengő? Gyűlölni? lemondani? elfordulni a másiktól - hol keresztényi ez? Van persze, amikor nem ennyire látványosan siklik ki a dolog, de az ima, ami az életet közvetíthetné, pótcselekvés lesz. Egyre több kell belőle, újabb és újabb dózis, hajszolja az ember az eredményt, a jó érzést, ami egyre nehezebb, és a végén vagy összeroppan az ember, vagy teljesen kiábrándul.

Az Ige olvasása is válhat módszerré. Kijelöljük, hány fejezet, hányszor? Ledaráljuk, de valahogy száraz, mégis megvan a jó érzés, hogy letudtam a kötelességem, jó keresztény vagyok. De a kötelesség csak egy darabig tart ki.

Az egyházra is tekinthetünk úgy, mint módszerre. Üdvözítő egyház? - ez egy módszer. Ha itt vagy, akkor minden rendben. Ám üdvözítő egyház nincsen, üdvözítő Krisztus van. Bármiből képes az ember módszert kovácsolni.

Ezek mind-mind olyan alapok, amiken felépítjük a mi saját kis Bábel-tornyunkat, hogy az égig érjen. Valahogyan el kell érnünk Istent a magasságban, valahogyan segítenünk kell magunkon. El akarjuk érni a mennyet, de a magunk erejéből. Olyan ez, mint egy automata: felül bedobom az imát, meg az igeolvasást, alul kijön a szentség. De hol van itt Isten? Hol van Krisztus? Lehet nélküle kereszténynek lenni? Próbálkozni lehet, de eredménye nem lesz.

 

Nem szeretném, ha félreértenétek: rendszer kell, de ne legyen módszer. Mit tehetek azért, hogy Isten kegyelmében részesüljek? - kérdezik egyesek. A válasz: semmit nem tehetsz érte. Elfogadnod és befogadnod kell. Hogyan tegyem azt, hogy semmit ne tegyek? Íme, módszert akarunk. A válasz: sehogyan. A semmit sehogyan kell tenni. Milyen módszert találjunk arra, hogy győzzünk? A válasz: nincs módszer. Krisztus van. Ugyanezt megkérdezték egy alkalommal Jézustól: Ján. 6.28-29 szerint: "Mondának azért néki: Mit csináljunk, hogy az Isten dolgait cselekedjük? Felelt Jézus és monda nékik: Az az Isten dolga, hogy higgyetek abban, a kit ő küldött."

Sokszor ahelyett, hogy kérnénk az Urat: jelentse ki saját személyét, értelmünkkel akarunk valamilyen módszert megragadni, hogy legyen valamink, amit hazavihetünk magunkkal. Birtokolni akarunk valamit, támaszkodni akarunk valamire. Az emberi természet biztonságra vágyik, kézzelfogható dologra. Ezzel ellentétben hit látja a láthatatlant. Imitálhatjuk a vízen járást, ha elég cölöpöt verünk le a víz szintje alá, de az igazihoz valódi hit kell. És a cölöpök soha nem érnek a túlsó partig.
Amikor látjuk, hogy mezítelenek vagyunk, akkor előttünk is két út áll, mint Ádám és Éva előtt. Vagy beismerjük, hogy milyenek vagyunk, és Istenhez megyünk, vagy el akarjuk takarni a mezítelenségünket, valamilyen módszert találunk, hogy segítsünk magunkon. De csak az Úr tud rajtunk segíteni, senki más. Romlottak, nyomorultak, minden jóra képtelenek vagyunk, és egyedüli reménységünk Krisztus. Ha hozzá fordulunk, segíteni fog, de hozzá kell mennünk, ahelyett hogy a fügefalevelek között válogatunk.

Krisztus a valóság és az élet

Azt olvashattuk az alapigénkben, hogy Krisztus az igazság (valóság) és az élet. Nem a Krisztusról szóló szavak, nem is valamilyen róla szóló tanítás az igazság, hanem egyedül maga Krisztus. Az igazság (valóság) nem más, mint ez a személy. Sajnos sokan igazságon csak az igazság elméleti ismeretét értik. János 8:32-ben ezt olvassuk: "Megismeritek az igazságot (valóságot), és az igazság (valóság) megszabadít titeket". Testvéreim, hány "igazság" tett valóban szabaddá bennünket? Bár azt olvassuk Isten Igéjében, hogy az igazság szabaddá tesz minket, az igazság azonban számunkra gyakran nem több, mint valamilyen tanítás, és nem lettünk szabadok. Szemünk még nem nyílt rá Krisztusra. Talán már évtizedek óta beszélünk sok úgynevezett igazságról, és hallgatunk prédikációkat az igazságról anélkül, hogy valaha is láttuk volna: mi valójában az igazság, és megtapasztaltuk volna a szabadságot.
"Egyik testvér egyszer levelet kapott egy keresztény embertől, amelyben a következő kérdés állt: "Egyik testvérem vétkezett ellenem, de nem tudom pontosan, megbocsássak-e neki. Ezért kérlek, mondd meg nekem, mit tegyek. Szívem nyugodt Isten színe előtt. Ha azt mondod, bocsássak meg neki, meg fogok bocsátani. Ha azt mondod, ne bocsássak meg neki, nem bocsátok meg." Testvéreim, mi a véleményetek az ilyen keresztényről? Képzeljétek el, hogy meghal az, akit a legjobban szeretek, és erre írnék egy levelet a következő szöveggel: "Meghalt az, akit szerettem - sírjak-e? Ha azt mondod, sírjak, sírni fogok; de ha azt mondod, ne sírjak, nem fogok sírni." Az ilyen, utasításra történő sírás vagy nem-sírás nem lehet valódi, sőt, nyilván őszinte sem - ami csupán magatartás, nem élet." Ha azért bocsátok meg, mert mások ezt mondják, akkor pusztán betűt követek, és ez nem más, csak értéktelen külsőleges magatartás és képmutatás.

A külsőleges magatartás megköveteli, hogy szüntelenül a tudatunkba idézzük, hogy mit kell tennünk, az élet pedig egyszerűen csak megnyilvánul. Nem pusztán egy fiókos szekrényt kaptunk az Úrtól, ami szépen fel van címkézve azzal, hogy "szeretet", "alázat", "munkavégzés" stb. Ha csak tanításhalmazunk van, akkor ki kell újra és újra húznunk a fiókot, emlékezetünkbe kell idéznünk az abban lévő igehelyet, hogy mit is mond, s ha nem is azonosulunk vele, magunk elé tartjuk és véghez akarjuk vinni. Ha azt idézzük magunk elé, hogy úgy dolgozzunk, mint az Úrnak és nem embereknek (Eféz. 6.7), akkor ha nem is fűlik a fogam a munkához, azért alaposan megcsinálom, közben azon tűnődöm, hogy a főnök ilyen meg olyan? Véghez viszem, de ennek nagyobb része önmagamon tett erőszak, és örömtelen lesz. De ha életem van az Úrban, akkor örömömet lelem a munkában, mert tudom, hogy nem embereknek végzem, hanem az Úrnak. Akkor nem merülök ki önmagam megerőltetésében, hanem a bennem levő, Krisztustól kapott élet egyszerűen csak működik és fenntart engem.

A helyes magatartás nem vezet el az élethez

Minden élet magától értetődöm egy bizonyos magatartásban nyilvánul meg, ugyanakkor a magatartás sohasem pótolhatja az életet. Világosan kell látnunk: a magatartás nem azonos az élettel. Az élet mindent erőlködés nélkül visz véghez. Az élet maga Krisztus. Sok ember nagyon nehezen viseli keresztény voltát, nap mint nap azon erőlködik, hogy keresztény módra éljen, míg végül egészen kimerül. Ó az a sok szigorú keresztény tan! Alázatot, kedvességet, szeretetet, bűnbocsátó készséget és béketűrést követel tőlünk, és szó szerint felőröl bennünket. Ezért sokan a keresztény életet rendkívül nehéz dolognak tartják. Minél jobban erőlködnek azon, hogy "keresztény" módon éljenek, annál nehezebben megy, és még a hosszú időn át tartó követés után sem kielégítő az eredmény. Testvérek, ha nem Krisztus az életünk, akkor nekünk magunknak kell fáradoznunk; de ha Krisztus az életünk, akkor nem kell megerőltetnünk magunkat. Még egyszer hangsúlyozom: az élet maga Krisztus. A magatartás sohasem helyettesítheti az életet. Nem attól leszünk élők, hogy jól viselkedünk, hanem ha élők lettünk, jól fogunk viselkedni.

Sokan úgy tekintik az életet, mint amit saját erejükből kell megvalósítaniuk. Krisztusban van az élet, és mi nem tudunk magunkban Krisztus teremteni. Helyesen kell viselkedünk, de ennek forrása az Úr, és nem a mi erőlködésünk. Van, amit meg kell tennünk, de ha ezeket szemügyre vesszük, azt találjuk, hogy nem ezek által harcoljuk ki magunknak a kegyelmet, hanem csak félretesszük az akadályát a kegyelem befogadásának - nyilván a magunk részéről beszélek.

Az erő

Mások úgy képzelik, hogy az élet: erő. Szerintük "az Úr a mi életünk" azt jelenti, hogy az Istentől kell erőt nyerniük, hogy jó keresztények lehessenek, és jót cselekedhessenek. Elmegyünk az ima helyére, feltankolunk erővel, elmegyünk, és dolgozunk, amíg tart az erő. Aztán visszamegyünk az Úrhoz, megint feltankolunk, megint elmegyünk. Hónunk alá csapjuk az erőt, és úgy gazdálkodunk vele, ahogyan nekünk tetszik. Sokan képzelik így el a keresztény életet.

Az erő nem valamilyen dolog, hanem maga Krisztus, tehát egy személy. Nincs Istentől, Krisztustól független erő, hanem az erő Őbenne van meg, s ha ő bennünk van, akkor erőnk is van. Krisztusban van erő egyedül, és ha élhet bennünk, akkor kinyilvánítja az erejét, de ennek az erőnek a forrása továbbra is ő marad, és nem mi. Nem arról van szó, hogy önmagunkat jó cselekedetekben kifejezzük, és ehhez segítségül használjuk fel Krisztust; sokkal inkább arról, hogy maga Krisztus fejeződik ki rajtunk keresztül. Ez két alapvetően különböző dolog. A kettőt világosan és egyértelműen el kell választanunk egymástól.

"Akié a Fiú..."

1 Ján. 5.12-ben ezt olvassuk: "Akié a Fiú, azé az élet: a kiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban". Ha van Fiúnk, van életünk, ha nincs, nincs. A Krisztuséi vagyunk, akkor élünk, ha nem, nem. Isten az Ő Fiát adja nekünk, nem pedig mindenféle dolgokat. Ha csak azokat a dolgokat szeretjük, amiket kapunk, nem jutunk egyről a kettőre, de még egyről az egyre sem.

Álljunk ellen a kísértésnek, hogy módszereket építsünk és másoknak is módszereket ajánlgassunk. Nincs módszer. Nem létezik keresztény módszer. Egyetlen Út van, aki egy személy: Krisztus.

Roy Hession "Jézus erőterében" című könyvéből idéznék néhány szakaszt befejezésképpen: "Ha lelki növekedésünket jó cselekedeteinktől várjuk, az nemcsak hogy nem hozza meg a várt békességet, de kifejezetten ártalmunkra lesz. El nem ért céljaink és betöltetlen feladataink nyomasztják és vádolják lelkiismeretünket, s azt eredményezik, hogy terhük alatt roskadozva vonszoljuk magunkat. Erre utalt Pál, amikor azt mondta: "... éppen az életre adott parancsolat (amit próbáltam megtartani) lett halálommá (mert nem tudtam megtartani)" (Róma 7,10). Annak, aki azt mondja: "hiszek az imában" vagy: "hiszek a bizonyságtételben", vagy bármi egyébben, minden esetben pontosan azok a dolgok válnak átokká, melyekbe bizodalmát vetette; hiszen előbb vagy utóbb törvényszerűen elbukik bennük. ...
Biztosan van, aki most azt gondolja, hogy mindez nem maga az Út, csupán elsegít Krisztushoz, az igazi Úthoz. Krisztushoz azonban nem vezet út, mert Ő maga az Út. Az Úthoz nincs szükség útra. Sokszor épp ez a vargabetű térít el minket az igazi Úttól. ? Mindig ott találhatjuk meg Őt, ahol éppen vagyunk, még ha életünk imátlan, hideg és kudarcokkal van is tele. Csak arra van szükség, hogy elismerjük valódi állapotunkat, s megbánjuk bűnünket, és Isten kegyelme azonnal ránk talál, bárhol legyünk is. Azonnal megtisztít és megigazít, s ezzel újra ráléptünk az Útra. Szívünk megtelik Isten szeretetével és dicséretével, és legfőbb vágyunk az lesz, hogy imádkozzunk és Bibliát olvassunk, s másoknak is beszélhessünk a megtalált kegyelemről. Ebből is látható, hogy sem az ima, sem a bibliatanulmányozás, sem pedig hitünk gyakorlásának egyéb formái nem jelentik a Krisztushoz vezető utat, de Krisztus - bárhol és bármilyen állapotunkban is találtuk meg Őt - azonnal az ezekhez vezető úttá válik. ...Lehetséges, hogy oly sok éven át összekevertük a sorrendet, a kocsit fogtuk be a ló elé, és a következményt tekintettük kiváltó oknak? Ahelyett, hogy a kegyelemnek adtunk volna teret, hiábavaló cselekedetekkel próbálkoztunk? Ez volt hát az oka annak, hogy olyan sok nehézség közepette jártuk az utat, amióta csak átléptük az Ajtó küszöbét! Cselekedeteink által akartunk élni, nem pedig Jézus által. Nem vettük észre, hogy Ő az Út.
Félreértés ne essék, rendszeres és elmélyült lelki kapcsolatot kell ápolnunk az Úrral, ami az imában és az Ő Igéjéből való táplálkozásban nyilvánul meg. Ha ez nem válik gyakorlattá az életünkben, lelkileg elhidegülünk és elveszítjük a kapcsolatot Istennel. Valószínűleg ez a legpontosabb mutatója annak, hogy lelkileg milyen állapotban vagyunk. Az általános vélekedéssel szemben nem az a megoldás ilyenkor, hogy többet imádkozzunk, vagy rendszeresebben olvassuk a Bibliát, hanem az, hogy járuljunk közvetlenül az Úr Jézushoz, és bánjuk meg szívünk hidegségét és mindazt, ami ezt okozta, és hagyjuk, hogy újra megtisztítson bennünket. Ekkor az imádság és Isten Igéjének tanulmányozása ismét átitatódik az Ő jelenlétének dicsőségével, életünk újra megtelik örömmel, másoknak tett bizonyságtételünk pedig ismét természetes és magától értetődő lesz. Ez ilyen egyszerű. Ez a tapasztalat vezethet rá arra, hogy Jézus az Út, melyen át eljuthatunk hívő életünk napi gyakorlásához, nem pedig hitünk cselekedetei jelentik a hozzá vezető utat. Természetesen kapcsolatunkat csak úgy rendezhetjük vele, ha imádkozunk, Isten pedig Igéje által gyógyít minket. Hadd hangsúlyozzuk újra: az ima, a bibliatanulmányozás, a bizonyságtétel és a szent élet nem azonos a Jézushoz vezető úttal. Épp ellenkezőleg, Jézus - a bűnösök reménysége - az Út, mely mindezekhez elvezet; Ő, akit bárhol és bármilyen állapotunkban elérhetünk."