KERESZT ALATT
Uram, én jó akartam lenni, de imádkozva rosszat tettem.
Uram, a szemem jobbra nézett, de akaratlan balra mentem.
Sírást indultam vigasztalni, de jaj, a szám szitokra állott,
a karom ölelésre lendült, de csattanva az arcba vágott.
Uram: én mindig rosszat tettem, valahányszor csak jót akartam!
Uram: ha én gyémánt vagyok, csiszolatlan miért Vass Albert
-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,--,
HISZEK
Hiszek-e még a régi hitben, Szent-e előttem még a múlt?
Vagy ami egykor élt szívemben Már mind elkorhadt, megfakult?
A büszke dal, ha újra zendül, Megdobogtatja-e szíved?
- Érzem, a könny hogy pereg szememből,
Hiszek.
Hiszel - e az emberiségben,Hogy van nagy hivatás még ?
S mit ki nem vitt sok ezer-éven Kivívja egy új nemzedék?
Kimúl a szolgaság, a vakhit, Bilincset törnek a nemzetek?
- Érzem, szememből villám csap ki.
Hiszek.
Mondd, hiszel - e a földi létben, Hogy méltó küzdelemre még?
Hogy nem bolygunk örök sötétben, S jóságos a hatalmas ég?
Hogy a nagy mindenséggel szemben Nem kell feladnunk a hitet?
- - Sugár ragyog könnyes szememben.
Hiszek. Palágyi Lajos
--------------------------------------------------
NE EMBEREK KEZÉBE ADJ...
Ne emberek kezébe adj, Uram;
Úgy jár, aki azok közé esik,
Mint bárány, melyet tigris megrohan,
Galamb, ha karvalykarmok tépdesik.
Saját kezed vesd rám ostor gyanánt,
Te végezd rajtam szent ítéleted,
Tudom, Atyám vagy, aki hogyha bánt,
Fájó szívvel, akkor is szeret.
Ne emberek szeme ítélje meg
Külszín után, hogy mennyit érek én;
Mások bukásán ember kéjeleg,
Szálkát keres testvéreinek szemén.
Ítéljen inkább lángtekinteted,
Amely szívembe mélyen behatol,
De melynek tiszta fénye hűn vezet,
S megóv, ha lában néha megbotol.
Ne emberek hazug ítéletét
Keressem én, mely másnak vermet ás,
Dicsérete hiú, hamis beszéd,
Haragja mérges, mint kígyómarás,
Keressem ajkad tiszta, szent szavát,
Mely mint a kard, csontom általszegi,
De mely a sebbe, amit éle vág,
Kegyelmed balzsamát csepegteti.
Ne emberek szívébe bízzam én,
Fövényre épít, aki arra néz,
Ne csüngjek úron, sem nép kegyén,
Vetőmagom ne hordja szét a víz;
Ó, hadd pihenjek szíveden, Atyám,
Megvédő szárnyad legyen menhelyem,
Ó, boldog az, ki bú és harc után,
Mint bízó gyermek, kebleden pihen
-------------------------------------------------
Uram, én jó akartam lenni, de imádkozva rosszat tettem.
Uram, a szemem jobbra nézett, de akaratlan balra mentem.
Sírást indultam vigasztalni, de jaj, a szám szitokra állott,
a karom ölelésre lendült, de csattanva az arcba vágott.
Uram: én mindig rosszat tettem, valahányszor csak jót akartam!
Uram: ha én gyémánt vagyok, csiszolatlan miért Vass Albert
-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,--,
HISZEK
Hiszek-e még a régi hitben, Szent-e előttem még a múlt?
Vagy ami egykor élt szívemben Már mind elkorhadt, megfakult?
A büszke dal, ha újra zendül, Megdobogtatja-e szíved?
- Érzem, a könny hogy pereg szememből,
Hiszek.
Hiszel - e az emberiségben,Hogy van nagy hivatás még ?
S mit ki nem vitt sok ezer-éven Kivívja egy új nemzedék?
Kimúl a szolgaság, a vakhit, Bilincset törnek a nemzetek?
- Érzem, szememből villám csap ki.
Hiszek.
Mondd, hiszel - e a földi létben, Hogy méltó küzdelemre még?
Hogy nem bolygunk örök sötétben, S jóságos a hatalmas ég?
Hogy a nagy mindenséggel szemben Nem kell feladnunk a hitet?
- - Sugár ragyog könnyes szememben.
Hiszek. Palágyi Lajos
--------------------------------------------------
NE EMBEREK KEZÉBE ADJ...
Ne emberek kezébe adj, Uram;
Úgy jár, aki azok közé esik,
Mint bárány, melyet tigris megrohan,
Galamb, ha karvalykarmok tépdesik.
Saját kezed vesd rám ostor gyanánt,
Te végezd rajtam szent ítéleted,
Tudom, Atyám vagy, aki hogyha bánt,
Fájó szívvel, akkor is szeret.
Ne emberek szeme ítélje meg
Külszín után, hogy mennyit érek én;
Mások bukásán ember kéjeleg,
Szálkát keres testvéreinek szemén.
Ítéljen inkább lángtekinteted,
Amely szívembe mélyen behatol,
De melynek tiszta fénye hűn vezet,
S megóv, ha lában néha megbotol.
Ne emberek hazug ítéletét
Keressem én, mely másnak vermet ás,
Dicsérete hiú, hamis beszéd,
Haragja mérges, mint kígyómarás,
Keressem ajkad tiszta, szent szavát,
Mely mint a kard, csontom általszegi,
De mely a sebbe, amit éle vág,
Kegyelmed balzsamát csepegteti.
Ne emberek szívébe bízzam én,
Fövényre épít, aki arra néz,
Ne csüngjek úron, sem nép kegyén,
Vetőmagom ne hordja szét a víz;
Ó, hadd pihenjek szíveden, Atyám,
Megvédő szárnyad legyen menhelyem,
Ó, boldog az, ki bú és harc után,
Mint bízó gyermek, kebleden pihen
-------------------------------------------------
A sunémi asszony fiának életre keltése 2Királyok 4,18–37
Néha megtörténik, hogy valami, amit Istentől kaptunk, veszélybe kerül.
Korábban örömmel fogadtuk, elhittük, hogy ő munkálta ki számunkra, és áldásul szánta nekünk. A veszély pillanatában sok kérdés és kétely fogalmazódik meg bennünk: „Vajon tényleg tőle kaptam, vagy csak véletlen szerencse volt, amint véletlen szerencsétlenség az, ami most történik?”, „Ha akkor ő adta, most miért hagyja, hogy veszélybe kerüljön? Nincs hatalma a folytatáson, vagy szeszélyes: egyszer ad, máskor visszavon?” Nem tudjuk, mi játszódott le a sunémi asszony lelkében, amikor a nem kért, de kapott gyermek haldoklott, de sejthető, hogy hasonló kétségekkel nézett szembe. Erre utal a kérdésbe rejtett apró szemrehányás, amit a prófétának tesz: „Uram, kérteme én fiút? Nem azt mondtam-e, hogy ne hitegess engem?”
Az asszony viselkedése példa számunkra abban, hogy miként kezelhetjük jól a hasonló problémáinkat: 1. Ahhoz fordul, akihez fordulnia kell (annak az Istennek az emberéhez, akitől kapta). 2. Őszintén, de vádaskodás nélkül vállalja a lelkében megjelenő kételyeket. 3. Bízik a segítségben, állhatatosan várva azt.
Mindez arra tanít, hogy ha a próbák közt nem el-, hanem odafordulunk Istenhez, ha kételyeinket nem tagadjuk le, de nem is engedjük szabadjára, hanem megbeszéljük az Úrral, és ha állhatatosan ragaszkodunk Istenhez, aki a problémát kezelni tudja, akkor a próba még hitünkben is megerősít minket
---------------------------------------------------
Munkamegosztás 4Mózes 4,34–49
Néha szolgatársaknál figyelhető meg: jó szándékból, de mindent ő akar
megszervezni, kézben tartani, sőt megtenni is a gyülekezeti életben, kezdve az igehirdetéstől az új templom megtervezésén, a felszerelések kiválasztásán és megvásárlásán át egészen a konkrét építkezési vagy karbantartási feladatokig.
Máskor egyes családok vagy kegyességi csoportosulások érzik úgy, hogy
minden az ő feladatkörük a gyülekezetben. Ebből sokféle feszültség születik.
Valakik feleslegesnek érzik magukat, mások épp ellenkezőleg: eltelnek saját fontosságuktól. Valakik durcásan félreállnak, mások megszakadnak a munkában.
Valakik tehetsége elkallódik, mások tehetségtelensége nagy teret kap,
miközben zülleszt és rombol.
Hosszú felsorolást olvashattunk a számba vett lévita nemzetségekről. Ami
közös mindegyiknél: „hogy szolgálatot végezzenek a kijelentés sátránál”.
A záró gondolatban ismét mindre érvényesen kijelenti: „mindenkinek megvolt a maga tennivalója és vinnivalója”. Vagyis a feladatot szétosztották, hogy mindenki részesedjen a teherből és a felelősségből, ugyanakkor mindenki érezhesse, hogy hasznos része a közösségnek, és senki ne gondolja, hogy fölösleges.
Fontos lenne, hogy se a „hozzá ne férj tőlem!”, se a „szakadj meg egyedül!” mentalitás csapdájába ne essünk bele! Vegyük ki a részünket a közösség feladataiból, és adjunk részt egymásnak belőle!
-,-,-,-,,-,-,-,-,-,,,-,-
A Naini ifjú feltámasztása Lukács 7,11–17
A halál az emberi lét egyik legnagyobb problémája és talánya. Az egyébként velünk született életkedvet és életigenlést kérdőjelezi meg. Hiszen ha vannak is jó percei a földi pályafutásnak, a halál – legyen az csöndes elmenetel késő öregségben vagy tragikus gyorsaságú az élet delén vagy csírájában – mindenképp értelmetlenné teszi. Ezen a filozófiai jellegű problémán kívül azonban fájdalmas is. Vajon lehet-e megoldása ennek a számunkra kezelhetetlen problémának? Erősebb-e az élet a halálnál? Az örökre elvesztés tragédiája lezárulhat-e valaha?
Jézus halottakat feltámasztó csodái pozitív választ adnak ezekre a kérdésekre.
Ezek egyrészt messiási jelek. Csak az Ószövetség két kiemelkedő prófétája, Illés és Elizeus volt képes hasonlóra, de ők is csak könyörgő imával. Hogy Jézus ezt parancsszavával teszi, két dolgot üzen: 1. ő az Ószövetségben megígért messiás, hisz annak hagyománya jegyében cselekszik; 2. ő nagyobb még azoknál a prófétáknál is. A messiási jelen túl bátorító üzenet: a halál nem a legvégső és mindent értelmetlenné tevő úr az életben. Lehet reménysége az embernek az örökkévalóság felől. Vigasztaló üzenet is a halál miatt veszteségeket szenvedő embernek: nem örök az elválás. Haladhatunk örömmel az élet útján!
Néha megtörténik, hogy valami, amit Istentől kaptunk, veszélybe kerül.
Korábban örömmel fogadtuk, elhittük, hogy ő munkálta ki számunkra, és áldásul szánta nekünk. A veszély pillanatában sok kérdés és kétely fogalmazódik meg bennünk: „Vajon tényleg tőle kaptam, vagy csak véletlen szerencse volt, amint véletlen szerencsétlenség az, ami most történik?”, „Ha akkor ő adta, most miért hagyja, hogy veszélybe kerüljön? Nincs hatalma a folytatáson, vagy szeszélyes: egyszer ad, máskor visszavon?” Nem tudjuk, mi játszódott le a sunémi asszony lelkében, amikor a nem kért, de kapott gyermek haldoklott, de sejthető, hogy hasonló kétségekkel nézett szembe. Erre utal a kérdésbe rejtett apró szemrehányás, amit a prófétának tesz: „Uram, kérteme én fiút? Nem azt mondtam-e, hogy ne hitegess engem?”
Az asszony viselkedése példa számunkra abban, hogy miként kezelhetjük jól a hasonló problémáinkat: 1. Ahhoz fordul, akihez fordulnia kell (annak az Istennek az emberéhez, akitől kapta). 2. Őszintén, de vádaskodás nélkül vállalja a lelkében megjelenő kételyeket. 3. Bízik a segítségben, állhatatosan várva azt.
Mindez arra tanít, hogy ha a próbák közt nem el-, hanem odafordulunk Istenhez, ha kételyeinket nem tagadjuk le, de nem is engedjük szabadjára, hanem megbeszéljük az Úrral, és ha állhatatosan ragaszkodunk Istenhez, aki a problémát kezelni tudja, akkor a próba még hitünkben is megerősít minket
---------------------------------------------------
Munkamegosztás 4Mózes 4,34–49
Néha szolgatársaknál figyelhető meg: jó szándékból, de mindent ő akar
megszervezni, kézben tartani, sőt megtenni is a gyülekezeti életben, kezdve az igehirdetéstől az új templom megtervezésén, a felszerelések kiválasztásán és megvásárlásán át egészen a konkrét építkezési vagy karbantartási feladatokig.
Máskor egyes családok vagy kegyességi csoportosulások érzik úgy, hogy
minden az ő feladatkörük a gyülekezetben. Ebből sokféle feszültség születik.
Valakik feleslegesnek érzik magukat, mások épp ellenkezőleg: eltelnek saját fontosságuktól. Valakik durcásan félreállnak, mások megszakadnak a munkában.
Valakik tehetsége elkallódik, mások tehetségtelensége nagy teret kap,
miközben zülleszt és rombol.
Hosszú felsorolást olvashattunk a számba vett lévita nemzetségekről. Ami
közös mindegyiknél: „hogy szolgálatot végezzenek a kijelentés sátránál”.
A záró gondolatban ismét mindre érvényesen kijelenti: „mindenkinek megvolt a maga tennivalója és vinnivalója”. Vagyis a feladatot szétosztották, hogy mindenki részesedjen a teherből és a felelősségből, ugyanakkor mindenki érezhesse, hogy hasznos része a közösségnek, és senki ne gondolja, hogy fölösleges.
Fontos lenne, hogy se a „hozzá ne férj tőlem!”, se a „szakadj meg egyedül!” mentalitás csapdájába ne essünk bele! Vegyük ki a részünket a közösség feladataiból, és adjunk részt egymásnak belőle!
-,-,-,-,,-,-,-,-,-,,,-,-
A Naini ifjú feltámasztása Lukács 7,11–17
A halál az emberi lét egyik legnagyobb problémája és talánya. Az egyébként velünk született életkedvet és életigenlést kérdőjelezi meg. Hiszen ha vannak is jó percei a földi pályafutásnak, a halál – legyen az csöndes elmenetel késő öregségben vagy tragikus gyorsaságú az élet delén vagy csírájában – mindenképp értelmetlenné teszi. Ezen a filozófiai jellegű problémán kívül azonban fájdalmas is. Vajon lehet-e megoldása ennek a számunkra kezelhetetlen problémának? Erősebb-e az élet a halálnál? Az örökre elvesztés tragédiája lezárulhat-e valaha?
Jézus halottakat feltámasztó csodái pozitív választ adnak ezekre a kérdésekre.
Ezek egyrészt messiási jelek. Csak az Ószövetség két kiemelkedő prófétája, Illés és Elizeus volt képes hasonlóra, de ők is csak könyörgő imával. Hogy Jézus ezt parancsszavával teszi, két dolgot üzen: 1. ő az Ószövetségben megígért messiás, hisz annak hagyománya jegyében cselekszik; 2. ő nagyobb még azoknál a prófétáknál is. A messiási jelen túl bátorító üzenet: a halál nem a legvégső és mindent értelmetlenné tevő úr az életben. Lehet reménysége az embernek az örökkévalóság felől. Vigasztaló üzenet is a halál miatt veszteségeket szenvedő embernek: nem örök az elválás. Haladhatunk örömmel az élet útján!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése