2016. november 1.,

Aki figyelmezteti az embereket, az végül kedvesebb lesz annál, aki csak hízeleg. (Példabeszédek 28:23)

 

Életünk során sok mindenre figyelmeztethetjük egymást. De vajon szóvá tesszük-e, ha embertársaink a kárhozat felé tartanak? Merjük-e vállalni a Krisztusról szóló bizonyságtételt akkor is, ha valószínűleg gúny tárgyai leszünk? Persze nem kell tolakodnunk senkivel szemben, de nem arról van-e szó olykor, hogy szégyelljük a hitünket és az Úrhoz tartozásunkat? Egy lélekért se érjen vádja téged, hogy te miattad nem látta meg Őt – szoktuk énekelni. Nem kell megtérítenünk az egész világot, mert az úgy sem fog menni, de semmit nem tenni is nagy bűn. Igaza van annak, aki ezt mondta: Élj úgy, hogy kérdezzenek, és a válasz az életed legyen. Segítsen az Úr bennünket ebben!

  A nap gondolata:

Csak egy mód van rá, hogy ne féljünk az emberektől, ne féljünk a haláltól, ne féljünk a gonosztól, és ne féljünk a természet elemi erőitől - és ez a mód az, hogy ne féljünk Istentől, hanem szeressük őt. (Lev Tolsztoj)

---------------------------

Mindenekben Krisztus Kolossé 3,5–11
Azt mondtuk, az egység kulcsa Krisztus. A hozzá való idomulás teremthet
egységet az oly különböző háttérből érkező keresztyének között. De mit
jelent idomulni a Krisztushoz elvben és gyakorlatban? Megtanulni kegyességi
szakkifejezések tömegét, és felvenni valami látványos, ám annál tartalmatlanabb
kegyességi viselkedést? Félő, hogy bár legtöbben nemmel válaszolnának
e kérdésekre, sokak tettében mégis ez látható.
Mert Krisztushoz idomulni azt jelenti, hogy a megtérés után megpróbálom
megismerni Istennek a személyemre vonatkozó átformálási szándékát,
és annak aktívan alávetem magam (vagyis egyszerre hagyom, hogy Isten formáljon,
és ugyanakkor azzal egyetértve, a magam lehetősége és képessége
szerint munkálom is, részt veszek a formálódásban – 10. v.). Ez a formálódás
pedig nem lényegtelen szóhasználatra vagy társadalmi érintkezésben használt
modorosságra vonatkozik, hanem lényegi, erkölcsi, etikai, hitelvi változtatások
foganatosítására (5–9. v.).
Látható-e rajtunk, hogy Krisztus bennünk és köztünk van?
-------------------------------------------------------

Az Isten megemésztő tüze Ezékiel 10,1–17
A mai, nyugati kultúrában élő ember ritkán érez olyasmit, hogy valami félelmetes
pusztulás közeleg, és képtelen bármit is tenni ellene. Ilyen szörnyű kiszolgáltatottságot
kell megélni minden nagy katasztrófa vagy történelmi világégés alkalmával.
Ezeket akkor szabadítja a világra Isten, amikor sárba tipornak mindent,
ami jó, helyes, tisztességes, becsületes és az életnek lelki értéke. Az ítéletről szólnak
a prófétai látomás képei. A földi világ erőinek szimbólumai jelennek meg
bennük: az oroszlán, amely a szárazföldön roppant erő; a sas, amely a levegőt
uralja; az ember és a kerub, akik a földi és a mennyei világ erőinek jelképei. Ezek
egy katonai képben egyesülnek olyan harci eszközt sejtetve, ami elől sehová nincs
menekvés, kiegészítve a tűz képével, amely elől elbújni lehetetlen.
Minden korban, amikor elszabadul a gátlástalanság, ilyen készülődés folyik.
Az emberi szemnek láthatatlanul, de valóságosan az Istennél. A készülődés
idején van lehetőség megtérni és elhárítani a veszélyt. Amikor elindul
a katasztrófa, már nem.
Ahogy a világ eseményeit vizsgálom, ahogy a vallásos szféra haladási irányát
nézem, mindig az a kérdés jön elém: vajon hol tart jelenleg Isten ilyen irányú készülődése?
Nem lenne bölcsebb megelőzni? Nem lehetne kivédeni a helyesen
gondolkodók nagyobb felelősségvállalásával, összefogással?