MEGVAKULT EMBER VALLOMÁSA
Isten veletek színek, fények.
Én már csak a lelkemmel nézek.
Nem zavarnak árnyak, ködök.
Minden leegyszerűsödött.
Már nem a látszat a valóság:
illatból ismerem a rózsát
s tettből az embert. A hangján keresztül
érzem meg, ha a lelke felém rezdül.
Most lett enyém és igazán most látom,
ki az anyám, a kedvesem, barátom,
s most látom – hogy rám nem ragyog a nap-:
az emberek álarcot hordanak,
a földet a hazugság festette be,
s hogy nem látom, már nem vesztek vele,
hisz amit eltakar rongy, pompa, szín,
megérzi szívem s érzik ujjaim.
S ami sötét volt eddig és hamis,
most ismerem meg önmagamban is,
de mind tisztábban látom önnön képem,
milyennek Isten álmodott meg régen
s míg egyre mélyebben befele nézek,
bennem látom a zengő mindenséget.
Nap, hold, csillagok nekem már kihunytak,
magasság, mélység sötétbe borultak,
semmivé törpült a közel s a távol,
csak azt látom már ebből a világból,
ami örök!. . . Nem látok semmit itt lent,
de látom, látom, látom már az Istent,
s most már tudom, így a vakság sem átok,
mert hunyt szemmel szebben s tisztábban látok.
Bódás János
Add, Uram, hogy lássak!
Ha most elébem állnál, Jézusom,
hideg csöndjén az éjszakának,
s szólnál: – Mit akarsz, hogy tegyek veled?
Felelnék: – Azt, Uram, hogy lássak!
Ez a világ nagy, éjsötét torony.
Istent nem áld már megrepedt harangja.
Denevér surran törött ablakán,
s éjfélt rikolt a kuvik hangja.
Káromlás, átok, szenny, gyilok, csalás
fojtott nesze az éji suttogásnak.
Nagy börtön ez, hol zsúfoltan nyüzsög
bűn-béklyós testtel sok bezárt rab.
Ó, nézz ránk, Krisztus, tündöklő Király,
fölülmúlója millió napfénynek!
Ha rájuk szegzed szent sugár-szemed,
eltűnnek mind az éji rémek.
Ó, tedd látóvá lelkemnek szemét.
Egy szikrát küldjön csak lángóceánod.
Hadd vegyem észre, hogy hajnal dereng,
s ez a Föld is a Te világod.
Hogy templommá lesz a börtöntorony,
új hangba csendül ünnepi harangja,
és hajnalpírban fénylő ablakán
angyalok szállnak át suhanva.
Ha most kérdeznéd tőlem, Jézusom:
- Mit tegyek véled, félénk, földi gyermek?
Csak egyet kérnék: lássam meg nyomát
mindenütt, mindig, építő kezednek!
Dömötör Ilona (Angyal szeretnék lenni c. kötetből)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése