2016. október 4., kedd


MEGVAKULT EMBER VALLOMÁSA 



Isten veletek színek, fények.

Én már csak a lelkemmel nézek.

Nem zavarnak árnyak, ködök.

Minden leegyszerűsödött.



Már nem a látszat a valóság:

illatból ismerem a rózsát

s tettből az embert. A hangján keresztül

érzem meg, ha a lelke felém rezdül.



Most lett enyém és igazán most látom,

ki az anyám, a kedvesem, barátom,

s most látom – hogy rám nem ragyog a nap-:

az emberek álarcot hordanak,



a földet a hazugság festette be,

s hogy nem látom, már nem vesztek vele,

hisz amit eltakar rongy, pompa, szín,

megérzi szívem s érzik ujjaim.



S ami sötét volt eddig és hamis,

most ismerem meg önmagamban is,

de mind tisztábban látom önnön képem,

milyennek Isten álmodott meg régen



s míg egyre mélyebben befele nézek,

bennem látom a zengő mindenséget.

Nap, hold, csillagok nekem már kihunytak,

magasság, mélység sötétbe borultak,



semmivé törpült a közel s a távol,

csak azt látom már ebből a világból,

ami örök!. . . Nem látok semmit itt lent,

de látom, látom, látom már az Istent,



s most már tudom, így a vakság sem átok,

mert hunyt szemmel szebben s tisztábban látok.

Bódás János

Add, Uram, hogy lássak!



Ha most elébem állnál, Jézusom,

hideg csöndjén az éjszakának,

s szólnál: – Mit akarsz, hogy tegyek veled?

Felelnék: – Azt, Uram, hogy lássak!



Ez a világ nagy, éjsötét torony.

Istent nem áld már megrepedt harangja.

Denevér surran törött ablakán,

s éjfélt rikolt a kuvik hangja.



Káromlás, átok, szenny, gyilok, csalás

fojtott nesze az éji suttogásnak.

Nagy börtön ez, hol zsúfoltan nyüzsög

bűn-béklyós testtel sok bezárt rab.



Ó, nézz ránk, Krisztus, tündöklő Király,

fölülmúlója millió napfénynek!
Ha rájuk szegzed szent sugár-szemed,

eltűnnek mind az éji rémek.



Ó, tedd látóvá lelkemnek szemét.

Egy szikrát küldjön csak lángóceánod.

Hadd vegyem észre, hogy hajnal dereng,

s ez a Föld is a Te világod.



Hogy templommá lesz a börtöntorony,

új hangba csendül ünnepi harangja,

és hajnalpírban fénylő ablakán

angyalok szállnak át suhanva.



Ha most kérdeznéd tőlem, Jézusom:

  • Mit tegyek véled, félénk, földi gyermek?

Csak egyet kérnék: lássam meg nyomát

mindenütt, mindig, építő kezednek!

Dömötör Ilona (Angyal szeretnék lenni c. kötetből)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése