JÉZUS KIRÁLYKÉPPEN TRÓNOL                               

Jézus királyképpen trónol

Néki minden lény meghódol,

S minden lába elé hull;

Égen, földön Úrnak vallja,

Szentek ajka magasztalja:

Benne minden él s virul.

Csak Ő a mi boldogságunk,

Vérén nyertük megváltásunk,

Szabadulást Ő hozott.

Halld, az Élet ím megjelent,

És kiengesztelte Istent;

A menny nékünk megnyílott!

Bűnös, add át Néki szíved.

Beteg, mondd el szenvedésed,

Szegény, tárd fel ínséged!

Ő a sebet begyógyítja,

Az ínségest gazdagítja

És ad örök életet.

Szívünk biztos reménysége

Hű Megváltónk ígérete:

Hogy ad fényes koronát.

Tudja ezt a gyülekezet,

S jön a nap, mikor a hívek

Meglátják majd a Királyt!

Ph. Hiller (1699-1769)

----------------------------------------------

BEZÖRGET MINDENÜTT!
(V. Thilo (Ford.: Túrmezei Erzsébet))
Most készítsd, Isten népe,
a szívedet elő!
A bűnösöknek üdve,
az Isten hőse jő,
Kit irgalomból küld,
mint rég ígérte néked,
mert Ő a fény, az élet!
Bezörget mindenütt!
Hogy elkészüljön útja,
jöjj, építsd örömest!
Ha vársz az égi Úrra,
mit gyűlöl, messze vesd!
Mi egyenetlen itt,
hegy és halom ledőljön!
A völgy, amerre Ő jön,
felemelkedjék mind!
Ó, engem szegényt, Jézus,
Te nagy kegyelmeddel,
e szent napokban, kérlek,
jöjj, magad készíts el!
Végy szállást énbennem!
A szívem legyen jászlad!
És mindörökké áldlak
víg hálaénekben.
----------------------------
A KOPÁR FA,- (Antal Ferenc)
Láttam egy fát,
Magas volt és kopár,
Ágai közt elsurrant
A szellő,
S átröppent felette
A madár.
Szomorú volt a kép,
Kopár fa, levéltelen,
Az élete reménytelen.
A nagy életerdő sűrűjét
Életfák sora tölti be,
Egyik virágba borul,
Másikon már gyümölcs virul.
Egyik zöldell,
Életet lehel,
Másik kopár,
Ó, jaj,
Reá már az elmúlás vár.
Embersorsok erdejében
Élünk mindannyian,
Mert megszülettünk.
S míg itt vagyunk,
Amíg el nem megyünk,
Teremnünk kell, teremnünk.
Talán ma,
Talán holnap,
Amíg el nem megyünk,
Alkotónknak kell
Jó gyümölcsöt teremnünk,
Hogy kopár fák ne legyünk!


AMI MEGMARAD… (Dénes Ferenc)
És elmúlik minden, mit önző szíveddel
itt lenn megszerettél és megcsodáltál:
régi életed zilált kerete, tüskés bozótja,
csalfa reménye, fájó szerelme, ábrándos álma,
s a féktelen, ifjú tombolások…
tavaszok, nyarak, bánatos őszök;
mind, mind elmúlnak. Sárguló lombok
zizegve hullanak lábaid elé,
megadva maguk…
Elhagy a barát és ellenség is elhagy…
az élet minden édes melege megfagy,
elszáll a nap, röppenek az évek,
elnémul ajkadon az örömének,
virágillattal együtt száll el
a gyermekcipős, gondtalan élet…
Ifjú álmok mézédes nedűje
s a férfikor dele, fénye, ereje,
temérdek terve, – elmúlik mind.
Ruhád kopik, az arcod ráncos lesz,
sima homlokod gondok, félelmek, könnyek,
fájdalmak ekéje szántja…
görnyed a hátad és vézna lesz a tested…
nehézzé válik durva, nagy kereszted,
s ha leroskadtál kereszted alatt,
mentő kezek éretted nem nyúlnak…
S mikor mindezek végképp elmúlnak,
közeleg a leszámolás napja.
Akkor majd úgy látod, semmid sincs:
Mit viszel magaddal?
Ha minden elmúlik, mi marad neked?
Megmarad könnyed, mit másokért sírtál.
Sóhajod, mit zogogva égbe bocsátottál
betegek, bénák kórházágya mellől.
Megmaradnak az égő, hő imák,
simogató, könnytörlő kezed
elfelejtett jótéteményei…
megmaradnak vigaszszavaid, lelkedben
a lángoló, szent hit,
sebkötözésed, önfeláldozásod,
alamizsnát nyújtó forró szívjóságod. –
És lelkedben az igaz szeretet!
AZ MARAD MEG, AMIVÉ KRISZTUSBAN LETTÉL.
AZ MARAD MEG, AMIT KRISZTUSÉRT TETTÉL!