MESE EGY KICSI KÉZRŐL.

Volt egyszer egy kicsi kéz. Egyik reggel úgy döntött, hogy valami hasznos dolgot fog tenni. Segíteni fog másoknak, másokon. Már épp indulni készült, amikor a kicsi láb így szólt hozzá:
- Ne menj egyedül, várj, én majd elviszlek!
- Rám is szükségetek lesz, ha beszélni kell. – mondta a száj, és ő is menni akart.
- De hogy fogjátok meglátni a szenvedőket, ha én itthon maradok? – kérdezte a szem és ő is csatlakozott a többiekhez.
A kicsi szív nagyot dobbant. Mivel ő volt a legérzékenyebb mind közül, el is szomorodott, hogy őt nem is hívják. Meghallotta a fül a kicsi szív sóhaját, s ezt mondta.
- Én hallom a sóhajokat, és azt is, ha valaki sír. Én is veletek megyek. De a kicsi szív nélkül nem mehetünk sehova. Ő az, aki együtt tud érezni a szenvedővel.
- Menjünk együtt! – jelentette ki örömmel a kicsi kéz. Milyen jó, hogy nem kell egyedül menjek, gondolta magában, és boldogan útnak indultak.
A szem már az első utcasarkon észrevett egy koldust. Szólt a lábnak, hogy álljon meg.
A szív megremegett, mikor látta a didergő koldust.
- Nincs pénzünk!- ijedt meg a kéz. Nincs mit adjunk neki.
- Bújjunk oda hozzá jó szorosan és melegítsük meg!- javasolta a szív nagy örömmel.
Így is tettek. Megmelegítették a koldusnak nem csak a testét, hanem a lelkét is a szeretetükkel. A koldus hálálkodott. A fül elmondta a többieknek, a koldus szavait. Nemsokára továbbmentek.
A utca túloldalán a szem megpillantott egy öreg nénit, aki meggörnyedt a sok csomag alatt. A láb odafutott, a kéz pedig átvette a teher felét. A nénike mosolygott, a kicsi szív erre nagyot dobbant. Hazakísérték. A nénike nagyon hálás volt.
Épp haza indultak, amikor a kihalt utcán, a járdaszélén ülve, a szem egy gyermeket pillantott meg.
- Odamegyek .- mondta a láb.
- Sír! – mondta a fül
- Miért sírsz? – kérdezte a száj.
- Már nincs senkim! – zokogta a gyermek.
A szív nagyon szenvedett.
- Elkéstünk!- kiáltott a kéz.
Odakuporodtak a gyermek mellé. Nem tudtak adni semmit neki. De a kicsi szív nagyon SZERETETT. A kicsi szem KÖNNYEZETT. A kicsi fül és láb CSENDBEN ÜLTEK. A kicsi száj HALLGATOTT. A kicsi kéz MEGÖLELTE a gyermeket. És együtt ültek az utca kövén!

-------------------------------------------------------------------

Kukac és tábor

Marika néni aggódva néz Kukacra, aki szokatlanul csendesen üldögél a székén.

- Mi van veled Kukac, nem szoktál te ilyen hallgatag lenni?

- Tudod, csak eszembe jutott, hogy amikor a nyáron elmentünk abba a nagy házba, tudod, ahol az a sok gyerek volt. Tudod, amikor ott is aludtunk, hányat is?...mindjárt megszámolom…1; 2; 3; 4; 5; 6; 7-et! Húha, ilyen sok volt, nekem olyan rövidnek tűnt.

- Súron, a gyermektáborra gondolsz?

- Hát persze!- ragyog fel a fiúcska szeme,- csak tudod én elfelejtettem kimondani a nevét! Te Marika néni, hogy az milyen szuper volt! Annyit játszottunk, meg versenyeztünk, meg énekeltünk, meg tábortüzeztünk, meg még rándultunk is. Meg képzeld el, Marika néni, mindennap meséltek nekünk a Bibliából, hogy is hívták….? Tudod, beledobták az oroszlánok közé a verembe, és az oroszlánok úgy csináltak, hogy voááááá! De persze azt is mondták, hogy Ő nem félt, mert Isten vele volt. Marika néni, akkor nekünk se kell félni az oroszlánoktól?

- Őt Dánielnek hívták, és Isten vigyázott rá, azért nem bántották a vadállatok, de azért te kerüld el őket. Mindenesetre Isten bennünket is megőriz, hisz nagyon szeret!

- Te Marika néni, amikor meleg lesz, meg nyár, akkor megint megyünk?

- Hát persze! Az idén is lesz gyermektábor. Te is szeretnél eljönni?

- Nagyon- nagyon! Nézd csak meg, már előre dobog a szívem!  De ugye, gyerekek is jönnek? Mert olyan jó volt velük beszélgetni! Te, ezek olyan vicces gyerekek!

- Hát remélem, hogy el tudnak jönni, én már mindenesetre tervezem a játékokat.

- De hogy fogunk nekik szólni? Kiabálhatok? Jó nagyot!

- Nem hiszem, hogy akkorát tudnál kiáltani, hogy meghallják, de majd a szüleik, a tanító nénik, tanító bácsik szólnak nekik.

- Az jó! Akkor, gyerekek, várlak benneteket! De tényleg!!