Jézus megáll a fa alatt, és fölnéz a fára. ,-2
Mindenki követi a tekintetét. Zakeust kezdi kiverni a verejték. El se tudja képzelni, mi lesz most. És akkor egészen messziről jön a hang, szinte meg sem akarja hallani: „Zakeus, gyere csak le a fáról!” A tömeg fölhördül: „Mi, Zakeus a fán? Ez egy jó balhé, na most megkapja!” Kénytelen lemászni, miközben egy világ omlik össze benne.
Fantasztikus lélektani dolgok tudnak az emberben lejátszódni néhány másodperc alatt. A szégyen, a megaláztatás, a kudarc, az, hogy fölösleges volt az egész, hogy mi lesz most – ezek mind kavarognak benne, s közben csúszik le a fáról, mert már annyi ereje sincs, hogy normálisan másszon. Ott áll Zakeus, fejét leszegve, röhögő emberek között, a legrosszabbra elkészülve, teljesen megsemmisülve. És egyszer csak azt hallja:
„Ma a te házadban kell megszállnom!”
Annyira ellenkezik mindazzal, ami addig történt, hogy nem meri elhinni. Akkor talán újra mondja neki Jézus, erre lassan fölemeli a fejét, és találkozik a tekintetük. Látja, hogy Jézus tekintetéből megértés, elfogadás, biztatás sugárzik. Abban a pillanatban elfelejti az előbb történteket, megvigasztalódik. A tömeg pedig megszégyenül, torkukra forr a röhögés, elcsendesülnek, erre nem tudnak mit lépni.
Talán volt már ilyen élményed neked is: megszólított az Úr, hogy gyere le a fügefáról, ahová elbújtál, vagy máshonnan gyere már ki! Először röstellted magad, utána meg olyan jó volt. Ha mered vállalni a tekintetét, akkor az mindig megnyugvás, béke, öröm. Minden bűnbánat ilyen. Tudod, mi a nagyszerű? Zakeus csak látni szerette volna őt messziről, és ezért mászott föl a fára, Jézus pedig betért hozzá lakomára. Isten mindig többet ad, mint amennyit várunk és remélünk. Nem is valamit ad, hanem önmagát adja. Az Istennel való találkozás mindig formáló, alakító találkozás.
Egy pillanatra nézzünk be a vacsora termébe!
Zakeus meghívja a kollégáit. Nem röstelli a régi barátok előtt, hogy Jézussal találkozott, hanem boldog, és meg akarja osztani velük az élményt. Az est díszvendége és fő „ínyencsége” maga Jézus. A keresztény ember hányszor röstelli Jézusát, röstell róla beszélni, szégyelli, hogy ő templomba jár, hogy egy közösséghez tartozik! Teljesen fordítva működik, mint ahogyan kellene. Bocsánatot kell kérnem azért, mert másképpen gondolkodom? Nekem van szégyellnivalóm? Elvesztettük a normális érzékünket. Akinek szégyellnivalója lenne, az ország-világ előtt harsogja újságban, rádióban, tévében az ő „értékét”. Hát hol van itt a normális gondolkodásmód? Lehet, hogy mégsem találkoztunk eléggé Jézussal. Még nem láttuk az ő nagyszerű tekintetét, négyszemközt, igazából.
Zakeus mond egy pohárköszöntőt.
A lényeget mondja, nem beszél mellé. Így szól: „Nézd, Uram, vagyonom felét a szegényeknek adom, a másik feléből pedig megtérítem négyszeresen a kárukat azoknak, akiket megkárosítottam.” – Ez beszéd! Ha ezt neki mondja valaki egy nappal előbb, hát kiröhögi. Ő ilyet? Ugyan már! Most mégis egészen természetesen fakad belőle, mert megváltozott az értékrendje.
Nem kell attól félnünk, hogy mi lesz akkor, ha átadjuk magunkat Istennek! Megérünk belülről, és azután megy minden, mint a karikacsapás. Ennél nagyobb tettet, mint amit akkor Zakeus bejelentett, egy csirkefogó vámostól nem lehet várni. Eddig arra épült az élete, hogy hazudott, lopott, csalt, hogy vagyona legyen. És most pont ezt adja fel. De itt már nem ő cselekszik. Ez a lényeg: itt már a Krisztussal való találkozás ereje hat. Ezért is mondja, hogy ma üdvösség köszöntött e házra. Az igazi találkozás feltétlen ismérve az életváltoztatás, és hogy nem vagyok képes magamnak megtartani azt, amim van.
„Az Emberfia azért jött, hogy keresse és üdvözítse, ami elveszett.”
Ebben kellene társaknak lennünk. Ha alacsony vagy, toldd meg magad egy fügefával! Ha ezt a kockázatot vállalod, akkor Jézus a te utcádba fog bemenni! Isten ad elegendő erőt és fantáziát ahhoz, hogy meg tudd tenni, de ezt a lépést tőled várja. Mássz föl a fára! Akkor lehív, és betér a házadba.
(A szerző , a fóti plébános, készülő könyvének egy részlete ez az írás.)
 -----------------------------------------------
Túrmezei Erzsébet -A BIRODALMAM
Lélek, én lelkem, hogyha ismernélek!
Ha bejárhatnám a határidat!
- Neki indulok s olyan szövevényes...
a folyamain nincsenek hidak. -
Ha ismernélek, s tudnám, mihez kezdjek!
Mélységeidből titkok integetnek.

Lélek, én lelkem, mért vagy nyughatatlan?
Megfélemlítőn zúgsz, morajlasz folyvást.
S én idegenül önbirodalmamban,
remegve tartom kezemben a kormányt.
Koldus királyod, mit tegyek veled?
Merre keressek segítő kezet?

Lélek, én lelkem, hol van az a Mester,
Ki téged ismer, minden titkodat?
Aki zúgó folyamaidon által
hidat fénylő szivárványból vonat...
Ó, jöjjön, akár zúgó harsonával,
akár simogatóan, csendesen:
én koronámat lábához teszem.