HAZAÉRKEZÉS

Ádám késő utóda, én is

az Édenen kívül születtem.

Az Édenen kívül bolyongtam

átok alatt, számkivetetten.

Küzdve bogánccsal és tövissel,

kiverejtékezett kenyerén,

emberszívemben Édenkertnek

emléke szunnyadt hófehéren.

És magam választotta úton,

magam akarta szóval, tettel,

és szép, szabad nyomorúságban

pazarul évre év veszett el.

S mikor kisemmizett a kedvem,

csalóka vágyak megcsúfoltak,

odalett büszke emberségem,

és úgy hevertem, mint a holtak:

Samaritánus irgalommal

fölém hajolt az Istenember.

Megetetett vigasztalással,

megitatott hűs kegyelemmel.

Éreztem, hogy kevély szememből

sok bűnsirató könny szivárog:

„Elég, elég a magaméból!

Eztán a Te utadon járok!”

Ahogy kimondtam – lehanyatlott

a kard a kerubok kezében.

Messze tévedt, bús gyermekének

kitárta kapuját az Éden.

Fái között ott várt az Isten,

Ködbeburkolt, királyi Felség.

„Atyád!” – súgta az Istenember.

S elfödött az istenközelség.

„Atyám! – A viharvert madárka

pihen el így a pelyhes fészken. –

Atyám! Ujjongani szeretnék,

Sírni-kacagni: hazaértem!

Haza a Te akaratodba,

édeni kerted közepébe!

Ó, akármilyen messze Tőled

szüntelen ott kísért a képe.

Küzdve bogánccsal és tövissel,

kiverejtékezett kenyéren,

emberszívemben Édenkerted

emléke szunnyadt hófehéren.

Soha, soha ne legyek újra

magam útjának átokvertje!

Védve, visszatartva öleljen

akaratodnak Édenkertje.

Boríthat benne éjsötétség

és túl a táj, mint nap ragyoghat:

akaratodnak Édenkertjéből

nem egy lépést! Nem egy tapodtat!”

Az Atya fényben állt a fák közt,

és a gyermek előtte térden.

Harmatos, hűvös alkonyat volt…

Ádám utóda… hazaértem!

Túrmezei Erzsébet

-------------------------------------------

KRISZTUSVIRÁG

Az életréten ezer szín világolt…

de megtaláltam a Krisztusvirágot.

Mellette minden fakó, szürke lett,

úgy tündökölt az életrét felett.

„Krisztusvirág! Most megtaláltalak.

Olyan gazdag vagyok teáltalad.

De vár az út a sivatagon át.

Krisztusvirág, hogyan megyek tovább?”

„Szegény zarándok! Veled mehetek.

Csak vedd elő kis piros csereped,

ültess bele és vígy magaddal: áldott,

sivatagban is viruló virágot,

és megtalálni égi kertemet

menj, menj, amerre illatom vezet!”

Azóta én dalolva hogyne mennék!

Kis piros cserepemben égi vendég.

Viszem… vezet… dalolva követem…

És illata átlengi életem.

Túrmezei Erzsébet

---------------------------------------------

ÉS LENNÉK FÉNYSUGÁR…

Most te nem látsz belőlem egyebet,

csak azt a fénylő kegyelemruhát,

mely ráborulva sebre, gyöngeségre,

fehéren, csillogón beföd.

Szövése köd,

de nem látsz rajta át.

Nem látsz belőlem egyebet,

csak ezt a fénylő kegyelemruhát.

Én… én tudom: alatta, rejtve,

fénnyel fedezve, elfelejtve,

én… én tudom, hogy ki vagyok.

Jaj, fekélyes bűnnel megvert,

rab, gyáva, gyönge régi embert

érzem mozdulni annyiszor még

hófehér köntösöm alatt.

De kegyelem borít el lágyan.

Járhatok fénnyel szőtt ruhában,

s ím szemed mást se lát belőlem,

csak a rámhulló sugarat.

Bár mindig, mindig így lehetne:

ne látna engem senki többé…

voltom, valóm mind teljesebben

és mindörökre elfödözné

a kegyelem, mely megmarad…

Ne látna engem senki már,

csak azt az ég felé vezérlő,

örökre fénylő sugarat…

és lennék fénysugár!

Túrmezei Erzsébet

----------------------------------------------

A GOLGOTÁN 

Ki ott találkozott Vele,

az találkozott igazán!

Hasonlatos lesz a szeme

azéhoz, ki ott függ a fán.

Vérverejtékes éjszakák

űzték oda egy reggelen,

s azóta fenn a Golgotán

a kereszt alatt jól pihen.

Ki ott találkozott Vele,

az tartozik Hozzá csupán!

nem tagadja meg sohase,

inkább mellette függ a fán.

Míg benne Krisztus testet ölt,

nem fáj az ácsolók szege: -

Az találkozott igazán,

ki ott találkozott Vele!

   Kárász Izabella (Fényből fényességet c. kötetből)

-------------------------------