Isteni hagyomány, isteni újítás.  „Ezért így szól az ÚR, Izráel Istene: Bár határozottan megmondtam, hogy a te házad népe, a te családod fog örökké színem előtt járni, most mégis így szól az ÚR: Nem így lesz! Mert akik engem dicsőítenek, azoknak dicsőséget szerzek, de akik engem megvetnek, gyalázatra jutnak.” 1Sám 2:30

Egy hitközség új lelkésze meglepődve figyelte, hogy amikor valaki fölmegy a szószékre, közben mélyen meghajtja magát – mit több, erre a tagok őt is kötelezni akarták. Tudakozódni kezdett hát a furcsa szokás oka felöl, de mindenkitől csak a következő patetikus választ kapta:

– A szószék Isten jelenlétének színhelye. Ha közeledsz felé, a tisztelet jeleként meg kell hajtanod magad.

A lelkészt csak nem hagyta nyugodni a válasz, mígnem a közösség legidősebb tagjától – aki már közeledett a 100-hoz – is megkérdezte.

– Tudod fiam – válaszolta kissé rekedtes hangján az idős bácsi –, mikor ez a templom épült, a harangot még nem az elektromos áram indította. Akkoriban hosszú vaskos kötél lógott le a harangtoronyból, éppen a szószékre vezető lépcső fölött. Ha valaki föl akart jutni a szószékre, annak bizony meg kellett hajtania magát.  Sámuel könyvének első fejezeteiben is valami hasonló dolgot látunk. Isten a silói szentélyében kijelölte Lévi törzséből Éli házát, hogy végezzék az istentiszteleti szolgálatot. (A héber „örökké színem előtt járni” kifejezés annyit jelent, hogy „sokáig szolgálni”. Az i.e. 11. században az „örök” szó alatt még nem a matematikai „végtelen idő” fogalmát értették.) A döntés a maga idejében valószínűleg bölcs volt és jó, csakhogy azóta megváltoztak a viszonyok. Éli fiai – visszaélve az Isten által rájuk ruházott társadalmi tekintéllyel – tisztességtelen „hálapénzt” követeltek maguknak és elcsavarták a fiatal lányok fejét. Így hát „megutálták az emberek az ÚRnak szóló áldozatot” (2:17), de változtatni nem mertek. Isten helyezte Éli fiait a hivatalukba – mondogatták –, ez már amúgy is régi hagyomány, nem szabad megváltoztatni. Istent azonban nem kötik a tradíciók. Ha változnak a körülmények, ő minden gond nélkül alkalmazkodik hozzájuk.  Sajnos mi emberek nagyon sokszor vagyunk úgy, hogy inkább engedelmeskedünk a hagyományoknak, mint Isten akaratának. Jeromos a 4. században lefordította a Bibliát latinra, hogy a legegyszerűbb római ember is megérthesse azt. Évszázadokkal később még mindig latinul olvasták a Bibliát, pedig már senki sem beszélte a nyelvet. Luther az 1520-as 30-as években lefordította a Bibliát az akkor használt német köznyelvre, hogy az utca embere is értse Isten üzenetét. Ma még mindig ragaszkodnak hozzá Németországban, holott a majd 500 éves kifejezéseket alig érti már valaki. Vajon nem ugyan így vagyunk az 1590-ben lefordított Károly Bibliával? Vajon nem ugyan így vagyunk a megcsontosodott istentiszteleti liturgiáinkkal? Vajon – és ez a legveszedelmesebb – nem ugyan így vagyunk a rutinná vált hitéletünkkel? Sok jó dolgot kaptunk a múltban Istentől, és hálásak is lehetünk érte, de ne elégedjünk meg a múlt tapasztalataival. Isten minden évben, minden héten, sőt minden nap valami újat készített számunkra. Legyünk készen elengedni a régit, hogy elfogadhassuk a mai ajándékát!