Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből? Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus!..."Róma ,- 7:24-25a

“Két dolog tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem .” (E. Kant) E sorokat olvasva azon tűnődöm, hogy hová lett a világból a XVIII. század emelkedettsége?
Én nem jutok el a csillagokig. Fogok egy darab követ és akármekkora erővel hajítom is felfelé, visszahull. Ugorni még ilyen magasra sem tudok. Persze az emberiség szintjén kicsit jobban állunk: már jártunk a Holdon...
Én nem csodálkozom már semmin sem. Ami megtörtént az elmúlt kétszáz évben, az minden képzeletet felülmúl. Az erkölcsi törvény elhalványult, vagy talán ki is kopott az emberiségből? Önmagamban is keresem, és amikor a leginkább támaszkodnom kellene rá, cserben hagy...
Ahogyan a gravitáció visszavonzza a követ, ugyanúgy kimagasló erkölcsi teljesítményeimet is hamar követi a hanyatlás.
Próbálkozzam kitartóbban? Gyakoroljak többet? Imádkozzam gyakrabban? Én maradok itt a földön, a vágyaim pedig verdesik a csillagokat. Minél nagyobbat álmodom, annál nagyobb az űr valóság és vágy között.
"Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?"

"Először sírsz.  Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.  Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.  Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán  Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.  S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,  Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,  A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!  S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,  Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,  S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,  Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor – magától – szűnik a vihar,  Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.  Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a Kegyelem."

Köszönöm Neked, Jézus!  Reményik Sándor: Kegyelem)

----------------------------------------------------

A rest és a serény .

„Vágyakozik a lusta lelke, de hiába,
a szorgalmas lelke pedig bővelkedik.”(Példabeszédek 13:4)

Vágyai, igényei mindenkinek vannak, szeretjük a jobbat, a szebbet mindenből. De ahogyan a népi bölcsesség is tartja: „senkinek sem repül a sült galamb a szájába”, mert bizony az eredményekért, a gyümölcsért meg kell dogozni, ami sokszor kemény, fáradságos munkát igényel. Ahogyan szép magyar költőnk, Váci Mihály is megfogalmazta: „Nem elég a jóra vágyni, a jót akarni kell! És nem elég akarni, de tenni, tenni kell: a jó szándék kevés!” (Váci Mihály, Még nem elég)

Alapigénkből megérthetjük, hogy az előrehaladás, a gyarapodás, a fejlődés a tevékeny élet gyümölcse. A tétlenség, a lustaság nem teremhet gyümölcsöt. Ma sokan szeretnének egyről a kettőre jutni effektív munkavégzés nélkül. Sokan nem értik, hogy a világ rendje, - amit maga Isten alkotott meg - nem ezen a módon működik. Isten úgy tervezte, hogy tényleges munkavégzés eredményeképpen juthatunk előbbre.

Már a Biblia első lapjain arról értesülünk, hogy Isten szándéka ez volt: az ember munkából éljen! A munka nem büntetés, nem a bűn következménye, hanem áldás! Már a bűneset előtt, az Éden kertjében is munkából élt az ember: „És fogta az Úristen az embert, elhelyezte az Éden kertjében, hogy azt művelje és őrizze” (1Mózes 2:15). A bűneset után is megmaradt a munka: „Kiküldé őt az Úr Isten az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből vétetett vala” (1Mózes 3:23). Jóllehet a Szentírás sem titkolja, hogy a bűn miatt a munkavégzés fáradságosabbá vált, de ma is ugyanolyan szükséges, mint régen, az édeni állapotban: „Átkozott legyen a föld te miattad, fáradságos munkával élj belőle életednek minden napjaiban… Orcád verítékével egyed a te kenyeredet” (1Mózes 3:17,19).

Pál apostol igen szép életpéldával állt elő a szorgalom tekintetében, amikor ezt írta önmagáról: „Mi nem tétlenkedtünk közöttetek, nem éltünk senkinél ingyen kenyéren, hanem fáradsággal és vesződséggel dolgoztunk éjjel és nappal, nehogy valakit is megterheljünk közületek” (2Thessalonika 3:7-8).

Megérthetjük, hogy Isten terve szerint az ember munkából él, sőt a munkájából meg is kell tudjon élni, mert az Úr megáldja az ember szorgalmát és tevékenységét. Isten csak a szorgalmat tudja megáldani és megsokszorozni, a lustaságot, a tétlenséget nem! A Szentírás keményen ítéletet mond a lustákra: „Ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék” (2Thessalonika 3:10).

Alapigénk egy ígéretet is tartalmaz, mégpedig azt, hogy aki dolgozni akar, az talál magának munkát, olyat, amiből meg tud élni. Aki szorgalmas és serény az gyarapodni fog, ez egy biztos ígéret.

Ezzel szemben a lusta ember sorsa a szegénység. Már bölcs Salamon megállapította ezt a törvényszerűséget háromezer évvel ezelőtt: „Meddig fekszel, te rest, mikor hagyod abba az alvást? Még egy kis alvás, egy kis szunnyadás, összetett kézzel fekvés: így tör rád a szegénység, mint útonálló, és a szűkölködés, mint egy fegyveres ember” (Példabeszédek 6:9-11).

Salamon azt is elmondja, hogyan változtathatjuk meg ezt a szomorú sorsot: „Eredj a hangyához, te rest, figyeld, hogy mit tesz, és okulj! Bár nincs vezére, elöljárója vagy uralkodója, mégis biztosítja a kenyerét nyáron, begyűjti eledelét aratáskor” (Példabeszédek 6:6-8). A szorgalom és a kitartás már önmagában is igazi kincs „Drága kincse az embernek a szorgalom” (Példabeszédek 12:26).

„A különbség a sikertelen és a sikeres ember között nem feltétlenül a tehetség, hanem a kitartás.” (Adam Jackson)

Légy szorgalmas, igyekvő és kitartó. Isten megáldja törekvésedet és bővelkedni fogsz! Ha nincs szorgalmad, kért az Urat, Ő megadja neked gazdagon.