Túrmezei Erzsébet: ADD ÖSSZE!

Félve megyek az iskola felé,
Félve a Mester hű szeme elé.
Szabódva nyújtom át a füzetet,
A sok kusza, egymás alá vetett
Tétova számot: "Valaki beteg..
Szenved, gyötrődik, akit szeretek...
Ellenség tör reám. S magam vagyok,
Önmagamnak ellensége - legnagyobb."
A Mester nézi... hosszan, komolyan.
"Bizony, a feladatban hiba van!
Sorakozik a sok sötét adat,
S nem adtad hozzá a hatalmamat!"

Pirulva nézem. Ó, mennyire más,
Ahogy Ő vezet, az összeadás.
Olyan megnyugtató a vége is,
Oly biztató az eredménye is!
Hozzáadva hatalmát, erejét,
Szeretetét, mely melengetve véd,
Mindenhez, ami nyomja a szívem.
Az eredmény: "Hiszek, Uram! Igen!"
--------------------------------------
Az ember lelke.

Az ember lelke, egy finom hegedű.
Belőle csendül ki a bú és a derű.
Attól függ melyik mester játszik rajta,
A hang is, csak olyan kétféle fajta.

Ha Jézus a Nagy Mester veszi a kezébe,
Isteni keze bele nyúl a közepébe.
Gyönyörű szép nemes hangok áradnak ki,
De csak oly lelkéből, aki enged neki.

Ha a húr laza, úgy megfeszíti Ő,
Próbákat ad rá a jó Teremtő!
Azért, hogy feszesen, jól szóljon a húr,
Egy célt szolgáljon mely szent: Isten az Úr!

Szép szólamok e nemes cél érdekében,
Megmentőként hassanak mások lelkében.
Hű Mesterünk akaratát árasszák szét,
Ki minden lélekért áldozta életét.

Ha a hangok nemes összhangba kerültek,
A bűnös lélek húrjain szétterültek.
Úgy egyformán árad dicshang belőlük,
Szolgálják híven, mindig Teremtőjük!

De, ha Sátán e világ ura nyúl bele,
Keserű bánattal kínnal lesz tele.
Gonosz átalkodott hangok áradnak szét,
Ki enged néki, elveszti életét!

E földön, csak keservesen szól az a húr,
Kinek lelkét uralja a zsarnok Úr!
Sikongva álörömet mutat, csalogat,
Szórakozás felé, mely a pokolba juttat!

Amilyen a Mester, úgy szól a hegedű!
Belőle árad ki a bú és a derű.
Tőled függ embertársam, ki kezében vagy,
Jézus, vagy Sátánéban, benned nyomot hagy!
/Ismeretlen szerző./
--------------------------------------
Domonkos – A kegyelem.
Te soha többé nem lehetsz nyugodt ,S nem lesz tiéd a nyárspolgári béke,
Mert beléd hullott az Isten vetése, És azt kitépni nem lehet,
- vagy nem mered, mert érzed, éned jobbik része.
Azt megteheted, hogy soha nem kapálod,
Hogy letaposod a kihajló ágat, Hogy nem öntözöd,
Hogy szinte gyűlölöd,-  de harmat is van,
és néha, akaratlan meglep. És valahogy elindul benned
Egy gondolat, egy szó, egy jó barát, egy semmi - -
A amit már kezdtél elfeledni Vagy letagadni: duzzad, újra él.
A gyökér A mag, Beléd szövődik és szállá fakad
És vakmerő kalandra bátorít: Kilépni önmagadról,
Az átlagosból, Komolyan venni azt, amit hiszel.

Tulajdonképpen miért nem kezded el?