2Kor 7,10 ,-Mert az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való megbánhatatlan megtérést szerez; a világ szerint való szomorúság pedig halált szerez.

Mint minden, ami felülről jön, az Isten által munkált szomorúság is áldott dolog. Van meddő szomorúság is. A világ szerint való megszomorodás halált szerez, ahogy Igénk mondja. Az ilyenfajta szomorúságnál az ember nem szabadul meg nyomorúságától. Csak tépelődik s közben egyre mélyebbre fúrja magát a szomorúságba. Állandóan csak önmaga körül forog. „Bárcsak ezt vagy azt tettem volna..." - mondogatja folyton. Az ilyesfajta szomorúság tébolyba vagy kétségbeesésbe vezet. Valami bekerült a lélekbe, ami ott bomlasztóan hat; valamiféle kedvetlenség vagy keserűség, ami egész bensőnket emészti s az embert használhatatlanná teszi.

Mennyivel más az a fajta szomorúság, melyet Isten Lelke kelt fel a lélekben. Először is az ember nem a bűn káros és kellemetlen következményei miatt szomorkodik, hanem a bűn miatt, amely azokat előidézte. Nem is emberek előtt szégyelljük magunkat, hanem Isten előtt. Nem annyira az ideig való javak elvesztését sajnáljuk, mint a belső javaknak - békesség, tisztaság - eljátszását. És ha az embernek meg is van mindene, amit csak szíve kíván, mégis mélységesen kielégületlennek érzi magát akkor, mikor ez a felülről való megszomorodás lelkében elkezdődik. Igen, az ilyen ember szívesen vesz magára még bajokat és szenvedéseket is, csakhogy a lelkiismeretét nyomó tehertől és a szívére nehezedő búskomorságtól megszabaduljon. - Előttem van például valaki, aki a háború folyamán házasságtörés bűnébe került. Hazatért és egy idő múlva felébredt lelkiismerete. Kínozta, gyötörte őt. Nem talált nyugalmat, amíg feleségének be nem vallotta hűtlenségét. Felesége szörnyű szemrehányásokat tett neki. A férfi nyugodtan tűrt mindent. Most, hogy szíve megkönnyebbült, végre meg tudja ragadni a bűnbocsánat nagy kegyelmi ajándékát. Meg is mondja, hogy most már azzal sem törődne, ha a városban mindenki megtudná a dolgot és gúnyolódnának rajta. Valóban csodálatos erő van az Isten szerint való megszomorodásban. Carl Eichorn

----------------------------------

Élek én, ezt mondja az Úr Isten, hogy nem gyönyörködöm a hitetlen halálában, hanem hogy a hitetlen megtérjen útjáról és éljen. (Ezékiel 33:11)

A fodrász

Egyszer egy keresztény ember elment a fodrászhoz, mert már nagyon hosszú volt a haja, és a nyár közeledtével kezdte zavarni. Hajvágás közben sokat beszélgettek a világ dolgairól, és amikor Isten is szóba került a fodrász ezt mondta:

„Én nem hiszek Istenben. Hinnék, ha létezne. De Isten nem létezik!”

„Miért mondod ezt?” – kérdezte a vendég.

„Nos, elég annyit tenned, hogy kimész az utcára vagy bekapcsolod a híradót, és egyből rájössz, hogy Isten nem létezik. Szerinted, ha Isten létezne, lenne ennyi beteg ember? Történne ennyi szörnyűség a világban? Lenne ennyi elhagyatott gyerek? Ha Isten létezne, nem lenne ennyi fájdalom és szenvedés. Nem tudom elképzelni, hogy az a szerető Isten, akiről szoktak beszélni, megengedné ezt a sok rosszat. Ezt a kérdést ilyen egyszerű megválaszolni.”

A keresztény kuncsaft elgondolkozott egy pillanatra, de végül nem mondott semmit. Amikor készen lett az új frizura és fizetés után távozott a keresztény férfi, meglátott egy koszos, büdös, igénytelen, tetves hajú embert a fodrász üzlete előtt. Hirtelen visszafordult az üzletbe és ezt mondta:

…„Tudod mit!? Fodrászok nem is léteznek!” – mondta a fodrászának.

„Te meg hogy mondhatsz ilyet? Szerinted akkor ki csinálta meg az előbb a hajadat, ha nem egy fodrász?”

„Nem! Ha létzenének fodrászok, akkor nem látnék koszos, ápolatlan és tetves hajú embert az utcán, mint például az, aki az üzleted előtt álldogál.”

„Jaj, ne fárassz! Persze, hogy látsz ilyeneket! De szerinted mit kezdjek vele, ha egyszerűen arra nem veszi a fáradtságot, hogy bejöjjön hozzám? Nem fogok kimenni és beráncigálni, hogy levágjam a haját, és rendbe tegyem. Nem kényszeríthetem!”

„Pontosan ahogy mondod!” – vágta rá a választ a keresztény férfi – „Ez itt a lényeg! Isten létezik! De a legtöbb ember nem keresi, nem megy hozzá, hanem elzárkózik előle. Maximum, kiált egy „Jaj Istenemet!” és kész. Ezért van a világban sok szenvedés és fájdalom, mert Isten senkit sem kényszerít arra, hogy őt kövesse!”

----------------------------------

 REMÉNYIK SÁNDOR .

Ma este sok kérdés tépett, szaggatott.
És egyre sem jött mentő felelet.
Testvér, Te hogy gondolod ezeket?

Miért imádkozol?…

Hogy kiért, tudom: gyermekeidért,
És apjokért, a Te jó uradért,
Minden testvéredért,
És magadért legutolsó sorban.

De mért, de mért?

Hiszed, hogy aki ott fenn sátoroz,
S világokat tengelyük körül
Forgatja örök-egy forgással,
Akihez a Te imádságod szárnyal:
Mi kicsiny dolgainkat számon tartja?
Mit tudod Te, mit tudom én,
Mit tudjuk mi, mi az Ő akaratja!…
Amit elvégzett, meg kell hogy legyen,
Változtat-e azon ima, fohász,
Imádkozzál bár völgyben, vagy
hegyen,
Vagy tenger fenekén?…

Ó, de ugye a remény, a remény?

Vagy talán Te is úgy imádkozol,
Mint én, mint én?
Hitetlenül, süketen és vakon,
Csak, mert valamit még próbálni kell,
S mert mást nem tudok, hát
imádkozom,
Mert különben a szívem megszakad.

Ó tudom, Te nem így imádkozol
Az érzéketlen csillagok alatt.

Kolozsvár, 1923. január 11.