"Ó Isten, milyen drága a te kegyelmességed, az embernek fiai a te szárnyaidnak árnyékába menekülnek."
"Légy sziklaváram, ahova menekülhessek szüntelen, rendelkezzél megtartásom felől, mert kőszálam és erősségem vagy te."
(Zsolt. 36,8; Zsolt. 71,3) 

"A nehéz időben mondott nehémiási ima (Neh 2,4) menedék, ahová a hívő ember menekülhet, amikor más lehetőség nincs az imádkozásra. Az élet útvesztőiben küldhetünk egy-egy fohászt mennyei eligazításért. Amikor hirtelen veszélybe jutunk, segítségért kiálthatunk hozzá, aki megígérte, hogy megsegíti hűséges, hívő gyermekeit, amikor csak hívják Őt.
"Nincs idő és nincs hely, amely alkalmatlan lenne az Istenhez való fohászkodásra. Semmi sem gátolhat bennünket, hogy szívünket bensőséges imában Istenhez emeljük. Az utca zajában, a mindennapi üzleti ügyek intézése közben is fohászkodhatunk és kérhetjük Isten vezetését, miként Nehémiás is tette, amikor kérését Artaxerxes király elé tárta. Az Istennel való belső közösséget mindenütt ápolhatjuk... Hozzátok gondotokat, örömötöket, szükségleteiteket és aggodalmaitokat és mindazt, ami nyomaszt és kínoz, Isten elé. Terheitekkel soha ki nem fáraszthatjátok. Ő, aki a hajatok szálát is számon tartja, nem közömbös gyermekei szükségletei iránt... Isten és minden egyes lélek között oly gyengéd és bensőséges a viszony, mintha kívüle más lélek nem is létezne akiért szeretett Fiának életét áldozta." (Próféták és királyok, 392. l.; Jézushoz vezető út, 

Zsid 4,15 • „Nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megin­dulni erőtlenségeinken, hanem aki megkísértetett min­denben, hozzánk hasonlóan, de bűn nélkül [anélkül, hogy vétkezett volna].”  Zsid 2,18 • „Mert amennyiben szenvedett, õ maga is megkí­sértetvén, segíthet azokon, akik megkísértetnek.”  

„Vannak, akik azt állítják, hogy Jézus Krisztusnak nem lehe­tett ugyanolyan a természete, mint az embereknek, mert akkor el­eshetett volna a hasonló kísértésekben. Ha nem volt emberi ter­mészete, akkor nem lehet a mi példaképünk. Ha nem lett volna részese a mi természetünknek, akkor nem kísérthetett volna meg úgy, mint mi, emberek. Ha nem volt lehetséges számára engednie a kísértésnek, akkor nem lehet a mi segítőnk. Ünnepélyes való­ság, hogy Krisztus eljött megharcolni a csatákat, mint ember, az ember javára. Megkísértése és győzelme arról tesz bizonyságot, hogy az emberiségnek pontosan követnie kell Őt, az isteni min­tát, isteni természet részesévé kell válnia az embernek is…”

„Emberi mivoltában Krisztus részt vett a mi bűnre hajló, el­esett természetünkben. Ha nem így lett volna, akkor »nem téte­tett volna hasonlóvá testvéreihez«, »nem kísértetett volna meg mindenben, hozzánk hasonlóan«, nem győzött volna úgy, ahogy nekünk kell győznünk, ennélfogva nem lenne az a teljes és töké­letes Üdvözítő, akire az ember vágyakozik, és akire az embernek szüksége van, hogy megmeneküljön. Az az eszme, hogy Krisztus egy makulátlan vagy bűntelen anyától született, aki nem örökölt semmiféle bűnre való hajlamot, s ennélfogva nem vétkezett, eltá­volítja Krisztust az elesett világ köréből, arról a helyről, ahol szükség van a segítségre.”  (Ellen G. White)