NYISSÁTOK KI A TEMPLOMAJTÓT!

Hajnalt kukorít a kakas.  Hideg köd ül köröskörül,

Lopódzni kezd a virradat,  Belül a szív is melegül.

Templom mellett visz az utam,   Sötétben állnak itt a fák,

Fény imbolyog a homályban, Nyitják a templom ajtaját.

Kinyitották a templomajtót,  A templom barna ajtaját.

Hogy felszálljon a magasságba Sok, igaz, szívbéli fohász.

Ahogy elnéztem, ott, a ködben,  Reám szállott egy szent varázs,

S kinyitottam a templomajtót: A szívem templomajtaját.

Kinyitottam a templomajtót,  A szívem templomajtaját.

Hogy szálljanak az imádságok, Magasztalják az Ég Urát.

Hogy az Úr betérjen abba  Mint reggeli áldást adó,

El ne távozzon abból többé, Maradjon ott örök lakó.

   Kárász Izabella  "Fényből fényességet" 209.

------------------------------------------------

KÖVEK  ZSOLTÁRA . 

Elhalkult és elhalt az orgona...

De új nesz kél most a templomfalakból.

Nem halljátok? Itt körül a falakban

Dobognak a beépített kövek.

Külön dobban meg minden kicsi kő,

És mégis, mégis egy ütemre vernek,

Egy óriási templom-dobbanással.

Isten, ha akarja, a köveket

Dobogtatja meg a szívek helyett.

Kő-nehéz szívvel, dallamtalanul,

Lehajtott, fáradt fejjel figyelek.

Szeretném, ha szívem megállana,

S csak a százéves templom kövei

Dobognának tovább...

Dobognak... dobbanásuk lassan áthat,

Felmelegíti dermedt véremet,

Lassan megértem a beszédjüket:

„Mi kövek voltunk, rossz, rideg kövek,

Kemény kövek és haszontalanok.

Nehezek, otrombák, formátlanok.

Tehetetlenek, tompák, elesettek,

Mozdíthatatlanok.

Hevertünk hét országban szerteszéjjel,

Utak mentén, száraz patakmederben,

Omlásokban, elhagyott kőtörőkben,

Vad éleinkbe ütközött a nap,

Horzsoltuk az éjszaka bársonyát,

Véresre törtük vándor lábait,

Egymásról alig tudtunk valamit,

És nem álmodtunk templomról soha.

De jött egy ember, törékeny, beteg,

A lelke égett, szíve dobogott,

Az az ember templomról álmodott.

Tudta, kövek hevernek szerteszéjjel

Tehetetlenül, haszontalanul,

Vadul, otrombán és formátlanul, -

Elindult a köveket megkeresni,

Omlásokban, elhagyott kőtörőkben,

Utak mentén, száraz patakmederben,

Barangolt hetedhétországon át,

Hol éleinkbe ütközött a nap.

Horzsoltuk az éjszaka bársonyát

S véresre törtük az ő lábait.

Az az ember keresett, s megtalált.

És azt mondta nekünk: Ti templom

            lesztek.

Falakká fogtok összeállani,

És visszaveritek az Ige hangját,

És visszazengitek az orgonát, -

Az imádkozó nagy nyomorúságot

S az áhítat szárnyaló énekét

Szent nyugalommal veszitek körül.

Halkan dobogni fogtok a falakban,

Külön dobban meg minden kicsi kő,

És mégis-mégis egy ütemre vertek,

Egy óriási templom-dobbanással.

Isten, ha akarja, a köveket

Dobogtatja meg a szívek helyett.

Így szólt hozzánk a templomépítő.’’

Így beszélnek ma hozzánk a kövek.

Reményik Sándor.1929. December 1.