Légy példa a magaviseletben! (1Tim.4:12)

Néhány évvel ezelőtt, középiskolás koromban az egyik tanárnőm csaláson kapott dolgozatírásnál. A következő órán a kedvenc tanárommal volt óránk, aki néha járt a gyülekezetbe is és tudta jól, hogy én ki vagyok. Mikor lapozgatta a naplót kiszúrta a jegyemet, amit a puskázásért kaptam. Megkérdezte, hogy mi történt és én elmondtam az igazságot. Most, lehet azt gondolod, áh nem nagy dolog, de én soha nem felejtem el azt, amit akkor mondott nekem: „ezt nem gondoltam volna rólad!” Azt a becsületvesztést sokkal nehezebb volt kijavítanom, ha egyáltalán sikerült, mint azt a jegyet, amit kaptam a puskázásért. A cselekedeteinknek mindig következménye van, mert az emberek látni akarják, hogyan éljük meg azt, amit hiszünk.

Ne csak azért imádkozzunk, hogy ne mutassunk rossz példát barátainknak, mert ennek az a veszélye, hogy nem fogunk soha kitűnni a környezetünkből. Lehet, nem leszel rosszabb másoknál, de jobb sem, tehát nem leszel példa. Legyen előttünk, amit Pál mond Timóteusnak: „Légy példa a hívőknek a magaviseletben”! Magasabbra van téve Pál tanácsa, mint a mi elvárásunk. Nem akárkiknek kell mi példát mutassunk, hanem keresztyén társainknak. Ne úgy akarj élni, hogy jobb légy azoknál, akik nem jól cselekszenek, hanem úgy élj, hogy felnézzenek rád azok, akik a jót akarják cselekedni!

----------------------------------------

Istenre hagyatkozás .

Kedves Mindenki!
Az utóbbi napokban sokszor találkoztam az "Istenre hagyatkozás" gondolatával, tanácsával.
Jókívánságban, igehirdetésben és egyszer a napi ige és ima keretében is.
Talán nem véletlen, hogy most többször is "figyelmeztet" erre a környezetem,
de sajnos, még nem teljesen értem az Istenre hagyatkozás "technikáját".
Valami hasonlatosságot azért vélek felfedezni az ima erejével, amivel kapcsolatban azt írtam,
hogy az imádkozó hozzáállása is fontos tényező. Hogy nem elég kérni, de a magunk részét is meg kell, tegyük.
Azaz szerintem az Istenre hagyatkozás sem jelentheti a teljes hátralépést,
mondván majd minden eldől, megoldódik, előbbre jut Isten akarata szerint.
Nekünk is tennünk kell, döntenünk kell, cselekednünk kell, stb.
De hol a határ?
Meddig van szabad döntésem, és honnantól kell az Isteni "jelekre" hagyatkoznom?
Mert kétségtelenül mindig vannak ilyen jelek, én is több ilyesmiről tudnék mesélni nektek, rengetegről-estéig.
Utólag ezt látom, de előre nem látok ilyen tisztán.
Sokszor meg csak utólag derül ki valamiről, hogy az bizony komoly üzenet volt, amit jó lett volna figyelembe venni.
Talán éppen ezért szép ez az egész.
Vannak vágyaim, álmaim, persze.
Tudom, nem kéne, hogy legyenek, de hát nem lennék ember, ha nem lennének.
Tehetek a megvalósulásukért? Vagy csak kicsit? Vagy csak imádkozzak értük?
Vagy csak a türelmetlenség az egész kérdés okozója?

Ti hogyan látjátok ezt?