A SÁMLI

A sámli szürkén, személytelenül
kuporgott benn a leghomályosabb
sarokban… ott a fényes bútorok
honában eltűrt senki volt az árva.
A pianínó szinte meg se látta,
az intarziás szekrény gőgösen
illegetett fején egy hetyke vázát,
kuncogva álltak tarka szőnyegen
a karcsú lábú székek: büszke pávák.
Mikor a szöszke kisfiú belépett,
felé fordultak hívón mosolyogva.
De ő szaladt az elhagyott sarokba,
és átölelte szótalan a sámlit,
kicipelte a szoba közepére,
s hozzásimult, mint hűséges barát…
– És betöltötte lassan a szobát
a kicsinyek különös dicsősége.
Füle Lajos

------------------------------------------------------

ÉLŐ TÜKÖR

Lelkünket, mint a fényt az este,
az ég magához visszavonja.
Hanyatló árnyék hull a rögre:
a testünk porrá lesz a porba’.
Utánunk másik nemzedék jön.
Mi lesz szerelme, álma, útja?
Eltéved-e a rengetegben,
nyomunkat hogyha szél befújja?
Én nem tudom, de lelkemet, mint
élő tükröt, a fénybe tartom,
hogy ISTENÜNK örök derűjét
sugározza fiúnkra arcom.
Kegyelme százezernyi színét
szeretném így tükrözni vissza.
Hadd láthasson ő is az égig,
Míg lelke ezt a fényt felissza!
Füle Lajos

---------------------------------------------

BOCSÁSD MEG EZT!

Nézd, kisfiam, apád ma fáradt,
nem bírja el terhét a szónak.
Nincs itt helye a nyargalásnak,
csend-jászolhoz kösd most a csikódat!
Tudom, tudom: már reggel óta
várod, hogy majd az esti óra
új színeket, élményeket hoz.
Bocsásd meg ezt: búmban ne ostorozz!
Csókolj meg, így, ne sírj no, menj el,
játssz egy kicsit! Én meg lefekszem.
Takarj be egy kevéske csenddel!
Könnyebbedik talán kereszten.
Füle Lajos