TÉL

Fáznak már az erdők.
Üde lombruhájuk
sárgán földre pergett.
Hallottam, az águk
éjjel hogy’ didergett.
Fáznak már az erdők.
Milyen jó az Isten!
Szánva tekint rájuk.
S fehér takaróval:
betakarja őket
lágyan hulló hóval.
Milyen jó az Isten!
Fáznak már az árvák,
szegény elhagyottak.
Ki rak tüzet nekik?
Sivatag utcákon
fagyos szél fúj végig.
Fáznak már az árvák.
Milyen jó az Isten!
Emberszívekben gyújt
meleg tüzet, lángot:
védő szeretetet,
megsegítve szánót!
Milyen jó az Isten. Túrmezei Erzsébet

--------------------------------------

 

ISTEN MADÁRKÁI

Isten madárkái tovahagytak minket.
Verebek lakják most fecskefészkeinket.
Isten madárkái messze délre szálltak.
Fényes napkeletig bizony meg se álltak.
Őket a hideg tél utol se éri.
Röptüket ragyogó napsugár kíséri.
Hozzánk tavaszt hoznak, tőlünk nyarat visznek.
Csalóka, szép ősznek egy percig se hisznek.
Istenem, ha én is madárkád lehetnék,
zord, hideg világban tavaszt hirdethetnék!
Milyen jó is volna! Jöhetne hideg tél,
dermesztőn, fagyosan fújhatna hideg szél:
messze délre szállnék, addig meg se állnék.
Én Istenem, bárcsak madárkáddá válnék!
Ó, adj nekem, kérlek, boldog fecskeszívet,
napsugárral teltet és Tehozzád hívet!
Adj nekem hitszárnyat, könnyű fecskeszárnyat,
ha jön a hideg tél, hogy Tehozzád szálljak,
szerető szíveden puha fészket rakjak,
s örökkön örökké Tenálad maradjak! Túrmezei Erzsébet