. Felébredés. a. Ádám és Éva utódaiként a lelki halál állapotában jöttünk világra (Róm 5,12). A Sátán nemcsak a bukásunkban működött közre annak idején, hanem azért is mindent megtesz, hogy eben a halálos álomban maradjunk (2Kor 4,4). Isten szava azonban így szól hozzánk: "Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus" (Ef 5,14). Ez történt a buzgón vallásos Pál apostollal a damaszkuszi úton (ApCsel 9,1-6), s ezért írhatta később: "Isten ugyanis, aki ezt mondta: 'Sötétségből világosság ragyogjon fel', ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán" (2Kor 4,6). Veszedelmes altató tehát sokak számára a vallásosság, akárcsak a pusztán emberi jóság. Nemcsak a gonoszoknak kell ráébredniük bűnösségükre, hanem a "jóknak" is, felismerve, hogy jóságuk képmutató hazugság, mely mögött gőgös ÉN, önzésre hajlamos és szennyes vágyakkal teli szív lakik. Erre utal Jézus példázatában az az ember, akit a király kidobatott a menyegzőről, mert nem volt odaillő ruhája (Mt 22,10-14). A felébredés általában élményszerű esemény, amikor nemcsak bűnére ébred rá az ember, hanem arra is, hogy van belőle szabadulás. Amikor a tékozló fiú felismerte ezt, a körülményei még nem változtak, de lelkében új fény gyulladt, átlátta helyzetét és a megoldást, s megfogalmazta első imáját (Lk 15,17-19).
b. A felébredéskor Isten világosságába kerül az életem, s felismerem, hogy kárhozatra méltó, bűnös ember vagyok, de Isten mégis szeret, és számíthatok rá. Ez mély bűnbánatra indít, és nagy szomjúságot kelt bennem Isten iránt. Az ő világosságában meglátom Jézus Krisztust, aki felkínálja nekem halálának és vérének megbocsátó és bűnt, eltörlő kegyelmét, melynek üdvös elfogadását nagy vágyakozással keresem.