Világítani

„Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város. A lámpást sem azért gyújtják meg, hogy a véka alá, hanem hogy a lámpatartóra tegyék, és akkor világít mindenkinek a házban. Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.”

Máté evangéliuma 5:14-16

Régebben tátott szájjal hallgattam a nagy misszionáriusok történeteit. Valakiről azt olvastam, hogy ha fölszáll a repülőre, az első dolga, hogy Jézusról beszéljen a mellette ülőnek. Mire megindul a fölszállás, ő már meghajtja a fejét a bal oldalánál ülővel, és közösen imádkoznak; mire elérik a 10.000 m magasságot, ő már a jobb oldalán ülő utassal imádkozik. Micsoda missziós lelkület! – tör elő belőlem, ugyanakkor egy kis keserűség is vegyül csodálatomba. Én miért nem vagyok ilyen jó misszionárius? Rám miért nem figyelnek úgy föl, mint a hegyen épített városra? Én miért nem tudok az embereknek olyan világosság lenni, mint a lámpás? Többször megpróbáltam már, buszon, vonaton, sőt még parkban sétáló emberek között is, de valahogy nem éreztem kényelmesen magam, sem én, sem az, akit megszólítottam. Ezek szerint én nem tudok jól bizonyságot tenni Jézus Krisztusról?

Egyszer hallottam egy történetet a nagy evangélistáról, Billy Brahamről. A híres misszionárius egy forgalmas nagyvárosban tartott előadássorozatot hitről, Bibliáról. Az első nap délelőttjén Billy Graham a városban sétálgatott, de elvétette az útirányt, eltévedt. Odalépett egy fiatal sráchoz, hogy eligazítást kérjen. A fiú el is magyarázta neki a helyes irányt. Graham megköszönte, majd a fiú kezébe nyomott egy meghívót az esti evangelizációra: – Gyere el este, én fogom tartani az előadást, és arról fogok beszélni, hogy hogyan juthatsz el Isten országába.

– De uram! – válaszolt a fiú. – Hogy bízzak abban, hogy tudja az utat Isten országába, mikor ebben a városban is eltévedt?

A történet elgondolkodtatott. Sokszor használunk nagy szavakat, pátosszal teli kifejezéseket, hogy Jézusról, megváltásról és ehhez hasonló dolgokról beszéljünk az embereknek, miközben nem ismerjük sem a másikat, sem pedig azt a környezetet, azt a kultúrát, amiben a körülöttünk élő emberek élnek.

Jézus azonban a mai szakaszban arról is beszél, szükséges, „hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat”. Sok missziós történet arról szól, hogy mit tettem „ÉN” az Úr ügyéért, valójában azonban minden tettünknek – legyen az csöndes, vagy látványos – Isten felé kell irányítania. Nem csak a nagy szónokok, vagy az ügyesen kommunikálók lehetnek hegyen épített városok, messziről fényt árasztó lámpások, hanem minden hétköznapi ember, aki szereti Istent. Egy mosoly, egy kéznyújtás, egy ölelés, vagy egy apró segítség értékes misszionáriussá tehet minket, amennyiben nem magunkért, nem mások elismeréséért, hanem önzetlen szeretetből tesszük azt. Ha ma jó teszünk, erre gondoljunk!