(6) „…essünk térdre alkotónk, az Úr előtt!” (Zsoltárok 95)

Isten magasztalásának lényege, hogy Őt önmagáért dicsőítjük, függetlenül attól, hogy mi éppen milyen helyzetben vagyunk. Magasztaljuk Őt, mert az Úr a „legnagyobb”, Ő minden magasság és mélység felett áll (1-6). Az ember egyet tehet: térdre esik előtte, megadja magát az Úrnak (1-6). - Ez az önmegadás az Úr előtt: ajándék; erre az ember saját magától képtelen. Sőt, az emberre az ellenkezője jellemző: az ember megkeményíti magát, és megmutatja, mire képes. Az ember nem adja fel, az ember küzd, az ember több akar lenni, a maga javára, a maga erejéből. Ennek következménye: rivalizálás mindenhol, még a szeretteink között is; ennek eredménye tévelygés; ez az állapot bosszantja az Urat (8-11). Az egyházban ez az állapot az állandó tevékenységben mutatkozik meg: mindent mi akarunk megoldani az Úr helyett, közben rivalizálásunk hiteltelenné tesz bennünket. Gyakran előfordul az is, hogy az egyház egy kellemes civil klubbá válik, és ha szól is az Ige, nem talál nyitott fülekre és szívekre. - A csodák akkor kezdődnek, amikor az ember feladja és beleroskad az Úr kezébe; amikor nem keményíti meg magát. Ekkor tapasztalja meg igazán az Ő népe, hogy az Úr nem engedi el az övéit (7-8). Isten mai népének is fel kellene adni keménységét, a módszerek és stratégiák rengetegét, és nyitott szívvel hagyni kellene, hogy cselekedjen az Úr. Ez nem tétlenség, de az Istennek kedves cselekvés csakis így kezdődhet el, ezzel a „szent tétlenséggel” (2Mózes 14,14). Zsidók 8,6-13 78. zsoltár

----------------------------------------------------------

(12) „Boldog az az ember, akit te megfenyítesz, Uram, és megtanítasz törvényedre…” (Zsoltárok 94)

- 1. Kik azok a bűnösök, akiknek megfenyítéséről szól a zsoltár? Azokról van szó, akik Isten népe közül valók, és mégis istentelenül élnek (8). - 2. Ez az istentelenség elsősorban a gőgben mutatkozik meg, hiszen minden gonoszság az alázat hiányából fakad (2-7). Tartsunk önvizsgálatot, hányszor hangoskodunk, kérkedünk, beszélünk kihívóan, vígadunk felelőtlenül, ha jól megy dolgunk (3-4); nem törődünk az Úrtól kapott örökségünkkel és a rászorulókkal (5-6), nem számolunk igazán Istennel, még ha emlegetjük is a nevét (7-9). - 3. Az Úr kegyelme az, ha Ő megfenyíti gőgös-hívő életünket. Amikor Ő megjelenik ragyogva, megfizet gőgös tetteinkért (1-2): nem a másik gőgjéért, hanem a mi hívően magabiztos érzéketlenségünkért. – 4. De mindezt azért teszi, hogy megtanítson törvényére, rendjére, az életre, amely Isten dicsőségét, és szeretetben a másik javát is szolgálja, ám éppen ebben adatik az ember saját boldogsága is (12). Ő nem taszítja el népét, csak megfenyíti (14). – 5. A mai zsoltár szerint az Úr tudja, milyen hiábavaló az emberi élet (11) az Isten örök rendje nélkül, vagyis Isten áldó jelenléte nélkül; és milyen hiábavaló a hívő élet önhittsége, ridegsége, befogadó szeretet nélkül.*  Zsidók 8,1-5 94. zsoltár

* Egy prédikációban szíven ütött néhány mondat, miszerint Isten Igéje sokszor csak a „törvény” felől nézi az emberi életet, ez pedig csak egy szűk szelete az életnek. A mai zsoltár szerint azonban az Úr tudja, milyen hiábavaló az emberi élet (11) az Isten örök rendje nélkül, vagyis Isten áldó jelenléte nélkül. Akit az Isten bűneitől megváltott, megfenyített, de megoltalmazott (22), az többé nem lehet olyan, mint akik a törvényesség látszatát keltik, vagy bármiféle hazug látszatot.