AZ ÓRIÁS 

            A wormsi birodalmi gyűlés

            400 éves évfordulójára

Lefojtott álmok, lenyűgözött vágyak,

Zöldből szürkébe halványult remény,

Kiábrándulás, te keserű füst:

Oltárok romján imbolyogva szálló,

Gyász, mely hamuban tépi önmagát.

Gyengeség, melyre egy világ zuhant,

Törpék mi mind, akiknek óriások álmát

Álmodni adta Isten:

Jertek ma velem.

Jertek, kapaszkodjunk az óriásba!

Ki hát az óriás?

Az, kinek homlokán

Ijesztőn tündököl a büszke bélyeg:

Ha kell: egy világ ellen egyedül.

Egyedül. Hallottátok ezt a szót?

Úgy hangzik ez a szó mint egy sirám.

De úgy is mint egy diadalkiáltás!

Nézzétek őt.

Ott áll a szörnyű körben,

Egy vas- és aranygyűrű közepén.

Sisakok, dárdák, kardok, koronák,

Zászlók veszik körül.

Egy embererdő, egy világvadon –

És azzal szemben ő.

Egy lélek.

Milyen kicsi. – És milyen végtelen.

Ó, mert a lelkében az Isten él.

Valami, ami nála több,

Amit meglátott önmaga felett.

Amit nem lehet onnan kitörölni,

És amit letagadni nem lehet,

Ami tüzes korbáccsal kergeti

Irgalom nélkül végig a világon

És ösztökéli: tégy vallomást rólam.

S ő vallomást tesz: Nem tehetek másképp.

A vasmaroknak, amely kinyílt előtte,

Szívét odaveti:

Szorítsd hát, világ!

Állítsd el lassan minden dobbanását.

Vajon amit dobog: azt is megfojtod-e?

Istent dobogja – és az Isten él!

Igazságot dobog – s az eszme él.

Hitet dobog – s az nem hal meg soha.

Szabadságot – s a szabadság örök.

Látjátok nőni ezt az árva árnyat,

A barát árnyát egy világ fölé?

Hallotok döngő léptei nyomán

Recsegni korhadt birodalmakat?

Mert ami korhadt, az a korhadásé!

És ami lélektől lett: megmarad.

Lefojtott álmok, lenyügözött vágyak,

Zöldből szürkébe halványult remény,

Kiábrándulás, te keserű füst:

Oltárok romján imbolyogva szálló,

Gyász, mely hamuban tépi önmagát,

Gyengeség, melyre egy világ zuhant,

Törpék mi mind, akiknek óriások álmát

Álmodni adta Isten:

Jertek ma velem.

Jertek, kapaszkodjunk az óriásba!

           Reményik Sándor

A WITTENBERGI OLTÁRKÉP ELŐTT 

Turisták belépnek, kimennek…

Századok belépnek, kimennek...

Szép ősi templom, wittembergi.

Új meg új gyülekezet zengi

dicséretét az Úristenek.

Messziről jött magyar zarándok,

áhitattal én is megállok.

Kőbe, színekbe dermedt zsoltárt,

gót íveket és szárnyasoltárt

csendesen, sorra megcsodálok.

Szószéken áll a reformátor,

s valamit számonkér a mától

Gyülekezete vele szemben

szavát issza, figyeli csendben.

Tartása, arca nyugodt, bátor.

Középen általszegezetten

Krisztus a megváltó kereszten.

Luthernek Biblián a balja,

és jobbkeze, kinyújtott karja

Krisztusra mutat ihletetten.

Fénylik, ragyog a szárnyasoltár.

Ez vagy, Luther Márton! Ez voltál!

Ha így festett le jóbarátod,

így ismert, így hallott, így látott.

Krisztust hirdetted. Róla szóltál.

Századok belépnek, kimennek.

Múlt ad helyet ifjú jelennek.

Forrongó újban, mindig másban,

ezer meg ezer változásban

te megmaradsz mindig ilyennek.

Századok belépnek, kimennek,

te megmaradsz mindig ilyennek,

ugyanannak és soha másnak,

örök Krisztusra-mutatásnak.

Hirdeted jövőnek, jelennek,