UTOLSÓ MUNKÁS

A nap leszáll, és szőlőhegyek ormát
aranyozza az alkony, Istenem.
Munkásaidat látom fent mozogni,
Apró bogárkák, serény hangya-népek,
ki kapál, ki vesszőt metsz, ki szüretel.
Munkálkodjatok, míg nappal vagyon –
mondtad, s elküldted mindannyiokat.
Mentek. Ki hajnalban, ki délelőtt, ki délben.
Verejtékük hullt zord szőlőhegyedre,
És felszállt áldozati páraként
s virágillat lett: édes öntudat
És boldog, tiszta lelkiismeret.
Hogy sürögnek ott fenn a hunyó napban,
aranyként csillan szürke hangya-testük,
már készülődnek lassanként haza. –
Egy óra még, és itt van a sötét.
Sötét, sötét: hogy száll a szörnyű szó,
éjszaka: hogy suhognak szárnyaid,
mily félelmes vagy, mily irtózatos,
még annak is, ki dolgozott napestig,
hát még annak, kit elhagyott a hajnal,
és elhagyott a délelőtt s a dél.
S kit a hanyatló Nap is így talál:
hivalkodva és haszontalanul.
Álltam valami messze piacon,
És tarka rongyként ráztam lelkemet.
Így tűnt a hajnal, így futott a dél,
és így jött rám a késő alkonyat.
Utolsó munkás és utolsó óra –
most itt állok a szőlőhegy tövén,
napszámodba szegődnék, Istenem.
Egy óra még, és itt van a sötét.
Ezt az utolsó órát add nekem! Reményik Sándor