Kié a szív?

 Szegény emberszív. Hány felé szakítanak, Rángatnak, tépnek, szerető kezek!
Az anyakéz mely megfog, s így rebeg: Enyém! Ki másé lenne a szív?
Hiszen én adtam neki életet! Én gyötrődtem, én imádkoztam érte.
Tőlem tanulta, mi a szeretet. Én voltam örök áldás a fején.
E szív, az élet szent jogán, az enyém!  Nem! Nem! Csap rá az első szerelem!
Nem tudta volna meg, mi az élet, Mily gyönyörű a május nevetése,
Mily szent a láz, ha vérünk nyara éget Ha nem vagyok! Én, én adtam neki
A legszebbet, mikor az élet álom. Én leszek rámosolygó másvilág!
Nagy életmegbocsátás síri ágyon! Nekem suttogta lázasan, hogy boldog,
Amilyen nem volt még soha! Erre a szívre másnak nincs joga!
De perbe száll a feleség keze: Enyém e szív! Hisz esküvel fogadta!
Enyém minden, mit élete terem! Mint sohasem alvó, örökmécs sugárzott
Szívemből rá az asszony-szerelem! Én adtam neki az új életnek szent
Örömét, a tűzhely tiszta lángját, Egy élet árán vettem meg magamnak!
Enyém e szív, amíg a földbe vájják!  Kapaszkodó, kis ártatlan kezek,
Gyermekkezek is belekapnak félve: Miénk vagy! Hisz ki lenne nagy melegség,
Nekünk gyöngéknek fagyos élettélben? Ki fog emelni, míg megnő a szárnyunk,
S mi is szállunk magasságok felé? Ha nem szíved nyugodt szövétnek-fénye?
Miénk vagy szív! A kisgyermekeké!  Nyomor keze egy sarkot kér belőle.
Felé remeg a sok-sok szenvedés, A faj, az ország, a népek keze ...
S egy szív olyan keservesen kevés! Mind érte nyúlnak! Mind-mind megragadják,
És húzzák, tépdesik ezer felé ... De ím, a végtelenből érte nyúlva
Még egy kéz: - véres, tört – Jézus keze. Reá teszi. A töviskorona
Kigyullad jelképül szelíd fején, S szól csendesen a Szenvedés Királya:
Ez a szív – ne tépjétek százfelé – Ez a szív az enyém! ..