-------------------------------------------------

Imádságom.

Úgy nem tudlak szolgálni, mint a szentek,  akik előttem hozzád égbe mentek.

Mert míg felettük ragyog a glória  én nem vagyok csak bűnös ember fia.

Szavam nem zeng, mint angyal hárfahúrja,  mit visszaver az égbolt kék azúrja,

pacsirtaszóval sohasem versenyez. Dalom csak emberi ajakról csergedez.

Szívem nem zeng mint éjben az enyhe szél,  mely dalról, csókról, fészekről beszél;

csak zakatol mint ócska szerkezet,  mely várja rég az szorgos mesterkezet.

Bennem minden az örök emberi: a nyelv, a szív, az ész, mely keveri

életkártyáim rikító lapjait,  hogy kiszínezze a jövő napjait.

Bennem minden emberi, csak Te nem,  Ki teremtettél, édes Istenem!

Add, hogy mire utam végére megyen,  mi bennem emberi, krisztusi legyen.

   Békefi Pál (Balogh Debóra füzetéből, Kolozsvár)

---------------------------------------------------------

IMÁDSÁG IMÁDSÁGÉRT. 

Csarnokaid most zúgnak, mint a méhes. Eléd járul a testi-lelki éhes

Mind, mind, ki magát irgalmadba szánta. - Hídfőre így gyűl poklos, béna, sánta. -

Van, ki anyagot koldul: vackot, étket. Más bocsánatra tart fekete vétket.

Vagy kicsikarna  tőled csudatételt: Törvényeid alól pártos kivételt.

Más ismét: kincset hord színed elébe, Áldozni kész... de mindent csak cserébe.

...S e csúszó-mászó földi nyomorultak házadba, Uram, mégis benyomultak.

Mert akik hozzád útra kerekednek: Határaidba mind elverekednek,

S bár helyük ott van pitvarodban, hátul: Hol vagyok én e koldusok hadátul?

Este, ha már lecsendesült a házam, Úgy kellene, magam hogy megalázzam,

S a hitvány rongyot mind ledobjam Érted, Mely földivé avat s a földön éltet;

Ahogy kötést szegényeid letépnek Sebükről, amikor Elédbe lépnek.

De lelkemről a gond spanyolcsizmáit - Pőrén mutatva serkentő imáit -

Ledobni nem tudom s fel nem hasítnám Fegyelmemet, amely páncélt szorít rám,

Sem vasperecét földi robotomnak Nem rázza le csuklóm szemétbe, lomnak.

Ó, annyi kéreg rajtam, annyi kéreg, Alattuk régen szárnyatlan a lélek,

És állig vértben nappal s éjsetétben Nem érted élek örök készenlétben,

Világomnak járomba tört igása: Nem dolgaidban vagyok hősi strázsa!

...Már voltam ilyen rossz-gyermek koromban, Mikor napesti túrtam a porondban,

S ima nélkül aludtam el ruhástól. De ölbe vett szülém: bárányt a pásztor;
Elmocskolt köntösöm levonta mindet, Adott reám kis angyaltiszta inget. -

Én Istenem, nincs már, ki így szeressen, hogy szennyben, restül is csak megkeressen,

De még te küldhetsz angyalokból egyet, Hogy gúzsbantartó rabruhám leszedjed,

S fürösztő balzsamoddal átitatva Tisztába válts, fehér-bő áhítatba,

S indítsd, zarándokul, a fényruhában Te Országod tejútjain a lábam. -

S ha nincs erőm: elsőid közt kérni, Se érdemem, szentélyeidbe férni,

Elég nekem: kolduslelkek sorában Vízhordóként Uramnak táborában -

És mert kegyelmed, - gyógyír mindenekre, - gyarló imákra is mézül pereg le:

Tanuljak tőlük bár, esetteidtől, Kik együgyűn, ha szólnak is, de hitből,

S így tanúságot Rólad téve mégis Mozdul hitükre nem a hegy, az Ég is.