"Tiltja a hitem!"

„A vidám elme jó orvosságul szolgál; a szomorú lélek pedig megszárasztja a csontokat.”

(Példabeszédek könyve 17. fejezet 22. vers)

1867-ben James White, agyvérzés következtében válságos állapotban, a New York állambeli "Our Home" Danswille betege volt. Az intézmény megbízott orvosa úgy gondolta ennek vallásossága az oka. Így arra biztatta betegeit, felvidulás céljából vegyenek részt a különböző szórakozásokban.

Mikor Ellen G. White-ot az egyik jelenlévő arra kérte, hogy egy táncmulatságban vegyen részt és így temesse el bánatát, a következőt válaszolta: Láttál-e engem valaha is komornak, kétségbeesettnek, panaszkodónak? Olyan hitem van, amely tiltja ezt.

„Az igaz keresztyén vidám. - Ne engedd, hogy a mindennapi élet baja és gondja ingerelje lelkedet és elborítsa agyadat! Ha mégis megengeded, mindig lesz valami, ami ingerelni és bosszantani fog.

Az élet olyan, amilyenné tesszük, és azt találunk, amit keresünk. Amikor szomorúságot és bajt keresünk, amikor lelki állapotunk miatt felnagyítjuk a kis nehézségeket, akkor bőven találunk olyat, ami lefoglalja gondolatainkat és beszélgetésünket.

De ha a dolgok napfényes oldalát szemléljük, elég okot találunk a vidámságra és boldogságra. Ha mosolygunk, visszamosolyognak ránk, ha kellemes, vidám szavakat szólunk, annak visszhangja visszatér hozzánk.

 Amikor a keresztyének bánatosnak és lehangoltnak látszanak - mint akik azt gondolják, nincs barátjuk -, rossz benyomást keltenek vallásukról, hitükről.

Olykor azzal az elképzeléssel foglalkoztak, hogy a vidámság ellentmond a keresztyéni jellem méltóságának, azonban ez tévedés. A menny maga az öröm; és ha összegyűjtjük lelkünkben a menny örömét, és amennyire lehetséges kifejezzük azt szavainkkal és magatartásunkkal, jobban tetszünk mennyei Atyánknak, mintha komorak és szomorúak volnánk.

 Mindenkinek kötelessége, hogy gyakorolja a vidámságot a szomorúság és a baj feletti töprengés helyett. Sokan e módon nemcsak nyomorúságossá teszik magukat, hanem beteges elképzelésüknek áldozzák fel egészségüket és boldogságukat.  

Vannak környezetükben olyan dolgok, amelyek valóban nem kellemesek, ezért arcuk állandóan komor, amely még szavaiknál is jobban fejezi ki elégedetlenségüket.

A nyomott hangulat nagyon árt egészségüknek, mert gátolja az emésztési folyamatot és megbolygatja a táplálkozást. A bánatos és aggódó arc nem orvosolhat egyetlen bajt sem, hanem mérhetetlen kárt okozhat.

De a vidámság és a remény beragyogja mások ösvényét is, és "életök ezek azoknak, akik megnyerik, és egész testüknek egészség" (Péld 4:22).”

(E.G.White, Boldog otthon, A kegyelem beragyogja a családi életet c. rész, vidámság)

------------------------------------------------------

Isten ajándékai .

„Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.”

(Jakab levele 1:17)

Az élet telis-tele van ellentmondásokkal, és minél inkább belegondol az ember, minél inkább megpróbálja megoldani a rejtélyeket, annál inkább belebonyolódik, és annál inkább nehezedik rá a kétségbeesés és a kilátástalanság súlya. Abszurd módon szemlélteti ezt az amerikai író, Joseph Heller (1923-1999), aki A 22-es csapdája című regényében a 2. világháború borzalmairól ír. No nem arról, amit a németek követtek el, hanem arról, amit az amerikai pilótáknak a feletteseiktől kellett elszenvedniük.

A főhősnek, Yossariannak rá kell jönnie arra, hogy nemcsak a német légelhárítás tör az életére, hanem saját ezredese is, aki az előléptetés reményében újra és újra felemeli a katonáitól megkövetelt bevetések számát. A 25-ből először 30, aztán 40, végül pedig 60 kötelező bevetés lesz. A véget nem érő véres akciók során Yossarian sorra veszti el barátait, és a főhősben tudatosul, számára sincs menekvés. Vagy lelöveti magát a németekkel, vagy parancsmegtagadásért saját honfitársai végzik ki. A század doktora árulja el Yossariannak a titkot, hogy hogyan lehetne megszabadulni a 22-es csapdájából: aki őrült, azt leszerelik. Semmi mást nem kell tennie, mint kijelentenie, hogy őrült. Ámde aki kéri, hogy szereljék le, mert őrült, az nem lehet őrült. Tehát még sincs menekvés…

  Keresztyénként is sokszor a 22-es csapdájában érezhetjük magunkat. Jakab arról beszél levelének 1. fejezetében, hogy „tartsuk örömnek a kísértést” (2. vers), meg hogy „tökéletesek és hibátlanok legyünk” (4. vers). Ezen felül pedig sosem szabad „kételkednünk” (6. vers), mert az ilyen embert Isten sem tudja megsegíteni (7. vers). Ezek a kérések igencsak elbizonytalaníthatnak bennünket, hiszen nem nyújtanak örömöt a kísértések; nem értük el a tökéletességet; és mindezek hatására sokszor tele vagyunk kétellyel és bizonytalansággal. Megpróbálunk harcolni az ördög ellen, de kétkedéseink és akaratgyengeségeink miatt kudarcot vallunk. Hitetlenségünk miatt – úgy érezzük – Isten elfordul tőlünk, és így újabb lelki vereségeket élünk át. Sátánt nem tudjuk legyőzni, Istennek nem tudunk megfelelni – ki szabadít meg bennünket a lelki háború 22-es csapdából?

  Hála Istennek Jakab nem fejezi be itt a gondolatmenetét. A 17. versben azt írja, hogy a tökéletesség nem tőlünk van – hogy is lennénk mi arra képesek –, hanem Isten ajándéka az. Majd a 18. versben így folytatja: „Az ő [Isten] akarata szült minket az igazság igéje által”. Így már egészen másképp hat a dolog. Isten legnagyobb ajándéka saját fia. Jézus Krisztus, aki tökéletes volt, vállalta, hogy bűnössé legyen, ezáltal mi pedig Isten szemében tökéletessé lettünk (2Kor 5:21). Ha elfogadjuk ezt, akkor ez kiment bennünket a 22-es csapdájából, vagy – bibliai nyelven – újjászül. Jakab tehát nem a mi teljesítményünkről (a mi hitünkről, a mi akaratukról, a mi tökéletességünkről, a mi kísértésben való megállásunkról) beszél, hanem Isten ajándékairól, ami magában foglalja a hitet, az akaratot, a tökéletességet és a kitartást: „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék. Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk” (Efézusi levél 2:8-10).