Puszta Sándor:

A szentlélek himnusza

A Lelket várom, a Nagyszerűt,

Mi Szépségekben szíven üt.

A Lelket, ki az Atyától lett

S a vizek felett lebegett.

A Lelket, akiben élet forr,

És rózsáival teleszór...

A Lelket, mely gyújt, csodát mivel,

És betölt kegyelmeivel.

Mi föntről, egekből árad át,

Az örök élet áramát.

Mi telít, ürít és újra tölt

És újjászületik a Föld!

A Lelket várom, az Ihletőt,

Ki megvigasztal szenvedőt,

Ki megihleti az alkotót,

Akartat velünk minden jót!

O áll mögötted, ha verset írsz,

Ha víg vagy és ha sírva sírsz.

És rádcsorog, mint hiu, szende fény,

Mint piros szárnyú költemény.

A Lélekre várok, lesem én,

Mely örök ifjú, sose vén.

Ifjabb, akár e zengő tavasz

És szirmaival behavaz.

A Lelket várom, dús égi Szél,

Ott fú, hol akar és beszél.

Mond kimondhatatlan szavakat

És kormányoz világokat.

Mint Isten zord villáma repül,

Pápák szavára települ.

Zúgó Vihar, mi úgy rohan át,

Hogy elgörbülnek a koronák.

Mint irgalmas szellő lengedez,

Békéjével simít, legyez.

Megkérem, mondjon majd értem szót,

Védje az egyedül valót.

Velem, veled, és vele legyen,

Hogy minden ember szent legyen!

Legyen, aki víg s ki bús, az is,

S legyenek mind a holtak is...

A Lelket várom, Vigasztalót,

Hogy szóljon és mondja azt a Szót,

Mi tisztán a Lélekből való,

S egyedül örökkévaló!

Amely minden szóba beleszól,

Melyre a cédrus meghajol,

Amely száll a Libanon felett,

És Kérdés is, meg Felelet!

Amely zengve zúg és zúgva zeng,

Magasságban s a mélyben lent!

Ki az Infernókban s Poklokon,

Az egyedüli Hatalom!

És ki egyedüli Úr csupán,

Pecsét, az Isten trónusán!

Weöres Sándor: Vonj sugaradba

Vonj sugaradba Istenem!

mint madár a fészkére, szállnék hozzád,

de látod, a rét örömei közt

elpattant a szárnyam csontja.

Végy kosaradba Istenem!

mint hal a horogra, sietnék hozzád,

de látod, a gyűrűző mélynek

rám-tekeredett ezernyi hínárja.

Lelkemet mért áztatod

maró-lúgban évek óta,

ha sose végzel a mosással?

Kondérodban a tüzes lé

minek fortyog körülöttem,

ha sohase puhulok meg?

Mit akarsz szőni belőlem,

ha mindig szétmállok, mint a szecska;

Gonoszaid megtérnek, de hozzám

sose jön el a te országod.

Szívemet kétféle húzás tépi,

egyre lyukasabb, egyre zavartabb -

ládd-e, sokszor már azt se tudom,

melyik a te horgod zsinegje

s melyik a mélység inda-köteléke.

Vonj hevesebben! Ön-erőmből

nem jutok én soha hozzád.