Az acélember.   (Ének a sürgönypóznáról)

Áll, egyenesen, egymagán  Az acélember a hegy homlokán.

Széttárva karcsú, hosszú karjai,  A kábelek kígyóit tartani.

Nem görnyedez és nem erőlködik:  Áll és feszül és hordja terheit.

De hűvös feje túl a drótokon  Hosszan elnéz a nyúlós utakon.

Lát, embereket és országokat,  Bolond és keserű látásokat:

Az éhes ember néma ráncait,  Dokkok penészes árusáncait, 
Országhatárok inga-táncait,

És hall, hazug és gyilkos hangokat:  Borhősöket, barátokat, bankokat, 
És népgyűléseket és tankokat.

Az eszme önmagára-lázadását, A forradalmak bárgyú körfutását, 
Az őrülések örök újulását.

A földgömb reng és ég a szemhatár.  Az acélember néz és konstatál.

Áll és szótalan ég felé feszül: 
Hordja a kábelt rendületlenül. S ha olykor egy-egy holdas éjszakán 
Ráül terhével a szörnyű magány,

S a látomások emlékeitől  Dereka már-már megroppanni dől:

Ilyenkor elég egy szempillanás:  A szomszéd hegyen másik óriás,

A harmadik ormon a harmadik  Hordozza látomása titkait.

Egy pillanat, egy közös rezzenés: A három acélember összenéz.

Testvér – mondja az acélpillanat –  Tudom: gyengének lenni nem szabad.

Tudom, a mi törvényünk állani: Mi vagyunk a Vezeték várai.

Nem tudjuk honnan, nem tudjuk kinek, De rajtunk megyen át az Üzenet.

Az ismeretlen Igét hordja vállunk. Bennünket ideállítottak. Állunk.

                         Sik Sándor