EMMAUS.
Elmúlt immár a legszebb nap is,
Az alkony ráborult a tájra,
Úgy mennek ők Emmaus felé,
Mint két könnyes, szomorú árva.

Egymást nézik vigasztalanul,
Hallottak valamit, mely csodás,
De köd borong a lelkük előtt,
És minden csak puszta látomás.

Leszáll az alkony, esteledik,
S fenn ragyog mégis egy csodás nap,
S ím fényözönben áll a kereszt,

A kegyelem, mely életet ad.
A hegyormon zengnek a kürtök,
Alkonyban így örök a hajnal,
Velünk van már az Élet ura,

Kik telve vannak jajjal-bajjal.
Emmaus felé hogyha megyünk
És az alkony lassan ránk borul,
Ha sírunk, szemünk tele könnyel:

Ő odajön mellénk vigaszul.
Bejön házunkba ismeretlen,
Megtöri nékünk a kenyeret,
Sebhelyes kézzel felénk nyújtja

Az új, győzelmes életet.
Angyali ének ütemére
Száll életünkből minden óra,
Szóljunk mi is: maradj velünk,

Mert megérkeztünk Emmausba. Aytay Gábor
 ---------------------------------------

 

 A BOLDOG TAMÁS.

Egy nem volt ott, mikor a többiek ott voltak,
Ő nem látta azt, amit mások láttak.
Ő csak hallotta, hogy volt feltámadás,
De a sírnál nem volt. Ez volt Tamás.

Mikor Jézus Jeruzsálembe előbb megjelent
Egy nem volt ott, nem látta, mi végbement
Mikor megmutatta kezét, oldalát.
Aki hiányzott: ez volt Tamás.

Mikor megjelent és köszönt: „Békesség néktek!”
S adjuk lehelvén mondta: „Vegyetek Szentlelket!”
Ezek örömmel mondták, úgy ahogy hallották
Annak ki nem hitte – ez volt Tamás.

Csak miután látott, azután hitt,
Mikor érintette a Mester sebeit.
De azután boldogabb volt mint más,
Ez a boldog: ez volt Tamás.

----------------------------------------------------

A FELTÁMADÁS REGGELÉN.

Sötét az éjjel, hűvös a hajnal,
A nap felkelte messze még!
Hallik, már rég megszólalt a kakas:
Jön a reggel, múlik az éj.

Néhány szent asszony szorongó szívvel,
Zöld-harmatos füvön lépdel.
Kezükben az illatos kenettel,
Szívükben remegve, félelemmel…

Pénteken látták Őt utoljára,
Árnyék borult szent arcára,
Begöngyölték fehér lepelbe,
Pihen a sziklasír ölébe’.

Ekkor bennük minden összeomlott:
Remény, hit boldog élete…
Mindennek vége, hitük elfogyott,
Eltemette a sír öle.

Hullnak a könnyek, fájnak a sebek,
Lelkük remeg… szívük temet.
Nagy kő a síron, gondjuk még nagyobb:
Ki veszi félre a követ vajon?

Odaérnek, szívük nagyot dobban,
Égi tűz villámlik a távolban.
Angyal ül a kövön s szól hozzájuk:

„Ne féljetek, szent asszonyok,
Akit megfeszítettek, nem halott,
Nincs a sírban: feltámadott!”
„Induljatok, örömmel fussatok,
Mondjátok el, mit láttatok.”

S viszik már a jó hír üzenetét:
Hogy feltámadott: „Jézus él!”
S ekkor valaki szembe jön velük.
Lágy, szelíd hangja érinti szívük.

Elé borulva néznek arcára,
Tündöklő égi csodára!
Kezén, lábán a szegek helye,
Visszatér lelkük ereje!

„Ne féljetek, vígan hirdessétek:
Halott voltam, de íme élek!”