ILYEN EGYSZERŰ?!                      

A kis csavart beillesztik a gépbe,

És ott a helyén végzi küldetését.

Nem gyötri gond és nem kísérti kétség:

- Mire való az életem?

Csak szolgál egyszerűen, csendesen.

Ilyen egyszerű lenne az egész?

                       *

„Mi leszel?” A gyermek szemedbe néz:

„Kocsis!” „Cukrász!” „Repülő!” „Katona!”

S bearanyozza ezt a büszke tervet

a szülők mosolya.

Ők is szövögetik a terveket

Ha gyermekükre néznek.

Álmodnak róla

Nagyot, szépet, sokat.

Álmaik fenn járják a csúcsokat,

De a valóság és az akarat

Annyiszor a mélyben marad.

Míg egyszer a kérdés felébred,

S döngetni kezdi a szívünk falát:

Miért is élek? Tudnám legalább!

Hol a cél? Hol az értelem?

S boldog, aki elér a felelethez

Mert az Istennek terve van velem!

                       *

Szívemben ezzel a szent felelettel

Megállok színed előtt, Istenem.

Valaminek terveztél engem.

Te segíts azzá lennem!

Ha kiáltásnak, ha simogatásnak,

Akármi másnak,

Bocsásd meg, hogy dacoltam, lázadoztam,

És segíts engedelmesen

Terveidbe simulni mostan!

Illeszd helyére kicsiny csavarod!

Szolgál csendesen, ahol akarod:

Ahová rendeli az alkotó,

Örök  isteni kéz.

És ott a helyén álmélkodnak rajtam:

Ilyen egyszerű mégis az egész?!

           Túrmezei Erzsébet

--------------------------------------------------------------------------------

Költő[1]

„S miként elédbe írtam, prédikálj!”

                          (Babits)

Örök tanulság: soha nem lehet

Társisba futni Ninive helyett,

mert utóléri mindenkor az átok,

aki rühelli a prófétaságot.

A fölismerés nagy parancsa szól

a próféta lázas ajkairól;

és biztonságát csupán az jelenti,

hogy ami rá vár, nem mondhatja senki.

Aki próféta, kardot nem visel,

de a támadást viselnie kell,

S harc helyett nyugalmat nem reméljen,

- s olykor bolondnak nézik Ninivében.

Aki próféta, fegyvere a szó,

nem ringató, de lelket kavaró;

Egyértelműen és szívből mondja,

 s ha fütyülnek rá, az nem az ő gondja.

Az ő gondja – a megfutás helyett –

a felelősség meg a becsület:

atyjafiai számon kérik tőle,

hogy az igazság beszél-e belőle?

Az ő gondja, hogy meg kell vallani,

amit nem lehet ki nem mondani;

Súlyos igazát hirdeti halálig,

és szava a sírból is kicsirázik.

Pakolitz István: „Fény és árnyék” c. kötetéből, 1962.

(Hozsannázó napok, II. 398)

---