Mécs László:  AZ ISTENNEK  NINCS  ÁRNYÉKA.

A Sátánnak nagy az árnyéka:
fél-földgolyónyi néha-néha,
oly tarka mint a páva farka,
oly babonázó mint a bűn,
hosszú mint a történelem,
és édes mint a szerelem,
és hűvös mint a pénzek érce,
és hűvös mint a vágy lidérce,
oly gyönyörű mint a gyönyör,
cél-bomlasztó mint a csömör,
itt nem kell folyton hősnek lenni,
lehet pihenni, inni, enni.

Én voltam ott, aludtam ott,
de hallottam a szólamot,
s a trombitától megütötten
az Isten oldalára szöktem.

Az Isten jár a földtekén,
körötte fény, fölötte fény,
szeretet, jóság, szent erény:
mind tiszta, tiszta, tiszta fény:
brutális és bőr-fájdító,
kínzókamra, test-szárító,
járok a puszta közepén,
ezerszer átnyilaz a fény,
s a puszta fáj és fáj a táj,
és fáj a szem és fáj a száj,
a test miatt, a rest miatt,
a tisztátalan test miatt.
Fáj mindenem, csapzott a tincsem,
s az Istennek árnyéka nincsen!

Itt nem lehet pihenni, enni,
itt nem lehet csak hősnek lenni:
izzadni, aszni, tűrni, menni.
(Vagy a Sátán szép árnyékába
szökdösni mint ezernyi kába,
az angyal trombitál utánuk,
de mindörökre mindhiába...)
Itt nem lehet csak hősnek lenni,
a hernyó-sorsot végigenni,
a gond gubóját átnyiszálni,
s mint fény-pillangó égbe szállni.