Magamnak, másnak.

Mikor Atyám házába vett: tépett, tékozló gyermeket

s kegyelme fénnyel rámborult, feledve lett a régi múlt.

Béke, öröm, hit és remény: Őbenne gazdag lettem én.

Már tudtam adni másnak is és nőtt a kincs és nem fogyott...

Sugarasan szálltak felém simogató, szép mosolyok.

Én meg csak adtam szüntelen, soha nem kérdve, mi marad...

De volt, de jött egy pillanat. Megszólított egy régi hang:

Oly ismerős! Oly idegen! Bízó szívemre árny borult

komoran, szürkén, hidegen: „Ó, te szegény! Nap nap után

nézd, elsiet! Te meg csupán másnak adod kincseidet?!

Valamit, mondd, mért nem veszel,valamit el mért nem teszel

magadnak, magadnak, magadnak?!

Szégyen! Visszhangra lelt a hang. Mint félrevert ijedt harang,

kongott-bomlott balga szívem: Igen, igen! Ez kell! Igen!

Magamnak, magamnak, magamnak!

Ma egy mosolyt, holnap megint! Letépni mind, virág ha int!

Szépségeket! Szeretetet! Simogatást! Napsugarat!

- Másnak ha tán nem is marad - Magamnak, magamnak, magamnak!

Miért lettem ilyen szegény?Hát megint eltévedtem én?

Megint a régi rongyokon akad meg könnyes, bús szemem,

úgy botorkálok betegen? Felém nyúlnak aszott kezek,

s a lelkem kínban megremeg: én – én már nem is segíthetek.

Magamnak nincsen... nem lehet! Vagy adjam, ami megmaradt:

pár morzsalék... pár rongydarab...? Fakó mosoly, tépett remény,

fogyó hit száraz kenyerén ki lakik jól? keserű étek!

Mindegy! – Vegyétek és egyétek!

Hogy áradok! Hogy éledek! Fény futja át a szívemet!

Fakó mosoly színnel telik, remény ragyog, fényesedik.

hit zeng győzelmi éneket,sugarat hint a szeretet!

Milyen gazdag vagyok megint!A lelkem mindent szertehint,

mégis marad, el sohse fogy!Nem kérdve: mint, nem kérdve: hogy’...

Hittel harangoz a szívem:Igen! Igen! igen! igen!

Másoknak. Másoknak. Másoknak.  Túrmezei Erzsébet (Hozsannázó napok, II. 327)