Van egy könyv egy nagy teremben, az életkönyve ez,
sok-sok kép van benne, s millió fejezet,
mely leírja az emberek életét, megmutatja mennyit érünk,
benne van, a születésünk, s az hogy meddig élünk.
Leírja szomorúságunkat, vágyainkat, örömünk,
megmondja, hogy ki lesz gazadag, s ki lesz szegény közülünk.

Vérből vannak a betűi, nem egy színes költemény,
hisz az is benne van, hogy az élet milyen kőkemény,
kegyetlen és visszataszító történetek sora,
rablók, gyilkosok és elmebetegek kora.

Egyik este arra jártam, s én is fellapoztam,
sok mindent megértettem, amit eddig nem is tudtam
Ráébredtem arra, hogy az élet nem csak játék és mese,
mert szomorú volt a könyv, bánattal volt tele.

Hátat fordítottam hát s el akartam indulni,
de zajt hallottam, s muszáj voltam megfordulni.
Kinyílt a könyv s egy sötét oldalt láttam,
egyre világosabb lett, amint fölé álltam.

Elolvastam lapjait, s megtöröltem arcomat,
egy képet láttam magamról, s mellette a sorsomat.
(ismeretlen szerző)

-------------------------------------------------------

Istenem, add, hogy ne ítéljek - Már tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek, Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké. Istenem, add, hogy ne ítéljek.

Istenem, add, hogy ne bíráljak: Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak - A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak. Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.

Istenem, add, hogy minél halkabb legyek - Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem. De akkor szómban súly legyen s erő
S mégis egyre inkább simogatás:Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem... (Reményik Sándor)