Isten nem ad félig kegyelmet.

   Ne légy „fél kegyelmű”!

Számomra nem az a legmegrázóbb, a keresztre feszítés történetében hogy a virágvasárnapi „Halleluját” kiáltó tömeg nagypénteken „Feszítsd meg”- et üvölt, mert ilyen az ember.                              Olyan, mint a farkasok, beáll a falkába és felfalja a bárányt, mert ott van benne a gyilkos indulat. Odaáll, ahol a legnagyobb a hang és a tömeget legerősebbnek látja.                                                           Sokkal inkább megrázó, hogy a tanítványok nem maradtak Jézus mellett. Isten népének árulása fájdalmasabb, mint a vérre szomjazó tömegé.

Júdás, csókkal árulja el. Olyan szomorú. Együtt eszik Jézussal, tisztséget visel, s eladja 30 ezüstért.  Mi vajon mennyiért adjuk el őt? Ne legyünk tévedésben, mert amikor egymást eláruljuk, akkor bizony magát Jézust áruljuk el. Lehetünk együtt közösségben, s beszélhetünk mi szeretetről és békességről, de Krisztusban testvért elárulva minden nap felállítjuk a Golgotai keresztet.                                                         Mit tettek a tanítványok? Szétfutottak. Már nem számított, hogy mi lesz Jézussal, mert megrémültek attól, ami készül és ők nem akartak ebben vele közösséget vállalni.                                                                           Mi vajon vállalunk-e közösséget, amikor bántják, megalázzák, földbe tiporják testvéreinket? Kisakkozzuk, hogy mi a jó nekünk? Szétfutunk és melegszünk a magunk kis tüzénél, reszketve féltjük munkahelyünket, életünket, megszerzett kis vagyonkánkat, vagy odaállunk mellé, közösséget vállalva szenvedéseiben? Mit mond Jézus a szeretet kettős parancsában?

„Szeresd felebarátodat, mint magadat.”Mk.12.31. Mi mit szeretnénk? Ez itt a kérdés, ha mindenki elhagyna a bajban, nyomorúságban, vagy velünk együtt szenvedve, sírva, imádkozva közösséget vállalna velünk, amíg elmúlik a bús harag?

  „50. Akkor elhagyván őt, mindnyájan elfutottak.

  51. Egy ifjú pedig követé őt, a kinek testét csak egy gyolcs ing takarta; és megfogták őt az ifjak.

  52. De ő ott hagyva az ingét, meztelenül elszaladt tőlük.” Mk.14.50-52

Csak ketten követték őt János és Péter, de ők is távolról, nehogy rájuk ismerjenek. A többi menekült, mert féltette az életét. A kettő közül is Péter már a végén átkozódva tagadja, hogy ismeri a mestert.

 Nézzük csak: - „Ő pedig megtagadta”Mk.14.66.

                         -„ Ő pedig ismét megtagadta.” Mk.14.70

                         - „Ő pedig kezdett átkozódni és esküdözni” Mk.14.71. 

A keresztre feszítés legnagyobb tanulsága: hogy mi mindannyian ilyenek vagyunk.                                   Vannak tanítványok, akik elfutnak, amikor bajban vagy tömeggel állnak szemben,                                      vannak keresztre feszítők, és megalkuvók, kereszt hordozására kényszerítettek, elfutók és távolról követők, átkozva tagadók és titkon levők, de mindannyian elárultuk őt.

A kereszt titka számomra: Hogyan vállalhatta még így is értem? Hogyan lehetséges, hogy vállalta érted? Hogyan lehetséges, hogy Isten, akit lépten, nyomon gyalázok szóval, tettel, gondolattal, a legnagyobb ajándékát adta az őt megtagadó, gyalázó világnak: az Ő egyszülött Fiát.

„Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki, hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Ján.3.16.