Az Úr

az uram.

Mint a szarvas kívánkozik….

Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik,
Lelkem úgy óhajt Uramra, és hozzád fohászkodik.
Tehozzád én Istenem, szomjúhozik én lelkem,
Vajon színed elejébe, mikor jutok élő Isten?

,Ahogyan a szarvas kívánkozik a folyóvízhez, úgy kívánkozik hozzád a lelkem, Istenem!" Zsolt 42,1

Igaz ez? Valóban úgy kívánkozunk mi az Isten szeretetére, áldására, jelenvalóságára földi életünkben? Sem a beszédünk, sem a magatartásunk nem ezt mutatja. Úgy el tudunk feledkezni Istenről mindennapi küzdelmeinkben, mintha nem is énekeltük volna örömmel: ,,Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik, lelkem úgy óhajt Uramra." Pedig úgy van. Lelkünk arra vágyik, hogy valaki szeressen. Hogy valaki velem legyen. Valaki, aki több, mint a körülöttem élők. Hogy vigasztalást nyerjek nyomorúságaimban. Hogy ne legyek kiszolgáltatva emberi gonoszságnak, mai életünk elszigeteltségének, elidegenedésének. Nem azért olyan kedves nekünk ez a zsoltár, mintha szebb lenne, mint a többi, hanem mert a lelkünk legmélyebb, legtitkosabb vágyait hozza napfényre. Addig vagyunk igazán emberek, addig van élő reménységünk, míg nem vagyunk megelégedve anyagi életünkkel. Míg képesek vagyunk legalább vágyainkban a többet, az igazabbat kívánni, kiszakadni e földi létből, megtapasztalni azt a boldogságot, melyet a föld minden gazdagsága soha meg nem adhat: Istenre vágyni.