(1Móz 32,13-34,31; Mt 11,7-30; Zsolt 14,1-7; Péld 3,19-20)

Ma láthatjuk Jákob találkozását és kibékülését Ézsauval, azt ahogyan az angyallal küzd és győz – ezért magától Istentől a természetfeletti világból kapja azt a nevet, hogy Izrael. Ha így közelítjük Izrael, mint ország nevét, mindjárt más fényben tűnik fel az ígéret földje. Csodálatos abba belegondolni, hogy van egy ország a földön, aminek a neve nem szájhagyomány útján, nem emberi kitaláció folytán jött létre, hanem maga Isten adta. Igaz, először Jákobnak, de azután ez lett a neve az ígéret földjének is.

Az angyallal való birkózás után következik a Sekemi vérfürdő, amelyről Jákobnak és minden bizonnyal Istennek sincs jó véleménye. Simeon és Lévi bosszúja aránytalan volt, sőt magukra haragították a perizzi és kánaáni népeket is ezzel a tettel. Ezt nem Isten mondta nekik, sőt ez teljes mértékben a magánakciójuk volt. Valóságos vérfürdőt rendeztek Sekemben – meggyilkolták az összes férfit, mert Hamór megbecstelenítette a húgukat, Dinát. Mégis, Simeon és Lévi nevei is ott lesznek Újjeruzsálemben a kapukra felírva a Jelenések Könyve tanúsága szerint. Ebből két dolog következik: az egyik, hogy a nevek viselői is minden bizonnyal Újjeruzsálemben laknak majd, tehát Isten ezért a rettenetes tettért megbocsátott nekik. A másik, hogy ha nekik megbocsátott egy ilyen dologért, akkor mi is reménykedhetünk sőt hihetünk abban, hogy bennünket is az új világ részeként kezel.

A mai részben a testvérek közül ugyan csak Lévi és Simeon szégyenteljes tettéről esik szó, de Rúben vagy Júda sem voltak fehérebbek a Deákné vásznánál: az egyik lefeküdt apja feleségével, a másik meg prostituálttal feküdt le, illetve Júda azt gondolta, hogy prostituálttal van együtt. Mégis Rúben és Júda nevei is ott vannak a mennyei kapukon.

Igen, erre mondhatjuk, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, de kik vagyunk mi, egyszerű cserépedények, hogy kérdőre vonjuk a fazekast, aki alkotott minket? Isten kegyelmet ad annak, akinek akar és megkeményíti a szívét annak, akinek akarja. Mindebből a lényeg, hogy az Úr könyörülő és irgalmas, olyan mint egy már-már valószerűtlenül jó apa, aki a még nagyon súlyos csínytevéseit is megbocsátja fiainak, egy feltétellel: ha odamennek hozzá és tényleg megbánják azokat. Ezért ha tettünk olyan dolgot, ami miatt bűntudatunk van, menjünk bátran Isten elé hittel és utána hagyjuk el azt a bűnt és törekedjünk arra, hogy Isten előtt tiszta és szent életet éljünk.

Persze ezen a földön nagyon nehéz tökéletességben és szentségben élni Isten előtt, de ez mégsem jelenti azt, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül bűnt-bűnre halmozva és abban élve tölthetjük napjainkat, merthogy úgyis kegyelem van. Ez biztos, hogy nincs így és teljes mértékben ellenkezik az Újszövetség szellemiségével. Nekünk minden erőnkkel törekednünk kell arra, hogy Isten előtt tiszta életet éljünk és a bűn ne maradjon meg bennünk.

Az Újszövetségi részben Jézus elmondja, hogy hiába küldte Isten Bemerítő Jánost, kritizálták őt, mert nem élt idézőjelben vett normális, hétköznapi életet, hanem különcködött, ezért azt mondták démon van benne. De hiába küldte el a saját Fiát is, mert az meg normális életet élt, de rá meg azt mondták, hogy részegeskedik és az alvilággal barátkozik. Nagyjából ma is így reagál a világ Isten Szellemére: semmi nem jó neki, ami  Istenből van, hanem általában kritikával fogadja. Ez persze nem jelenti azt, hogy nekünk ne kellene kitartanunk a hitünk mellett a legvégsőkig és azt sem, hogy hagyjuk, hogy a világ bárminemű befolyást gyakoroljon a hitünkre.

Ezután Jézus szemrehányást tesz a hitetlen városoknak, név szerint Korazinnak, Betsaidának és Kapernaumnak (azaz K’far Náhumnak vagyis Náhumfalvának), aminek azért van nagy jelentősége, mert ezen városok lakói látták a saját szemükkel, hogy az Univerzum középpontja ott járkál közöttük és természetfeletti csodákat tesz nap mint nap. De nem hittek neki, szellemi vakságban szenvedtek, ami az üdvösség szempontjából végzetes. Pál apostol nem hiába imádkozik azért folyton a leveleiben, hogy Isten nyissa meg a keresztények szellemi szemeit, hogy lássanak és higgyenek. Jézus maga is többször visszatér a szellemi vakság kérdéséhez – nézzetek utána az evangéliumokban, érdemes!

Később Jézus hálát ad azért, hogy Isten az evangélium igazságát elrejtette a földi szemmel bölcsnek és okosnak tartott emberek elől és azoknak mutatta meg, akik úgy tudják fogadni az igazságot, mint a kisgyermekek, azaz alázatos szívvel. Ebben gyönyörködik Isten.

Végül egy nagyon fontos gondolatot hallunk Mesterünktől: “Jöjjetek közel hozzám mind, akik belefáradtatok súlyos terheitek cipelésébe! Nálam megnyugvást találtok. Azt az igát vegyétek fel, amelyet én adok rátok, s tanuljátok meg tőlem, hogy én szívből szelíd és alázatos vagyok —, akkor meg fogtok nyugodni. Mert az iga, amelyet én teszek rátok, nem nehéz! A teher, amelyet én helyezek a vállaitokra, könnyű.” Nagy kérdés, hogy hogyan tanulhatjuk meg Jézustól, hogy ő szelíd és alázatos, miközben nem látjuk és nem tudjuk a viselkedését utánozni? Szerintem a szívünkbe kitöltött Szent Szellem által, aki a Fiúság szellemével töltötte be az egész lényünket az újjászületésünk után, hogy olyanokká tudjunk válni, mint Ő. Persze itt nem arról van szó, hogy mini Jézus-klónok szaladgáljanak mindenfelé, hanem arról, hogy a személyiségjegyeink megtartása mellett az óemberünket teljesen levetkőzzük és kirajzolódjon bennünk a krisztusi karakter.